HA MÁR A FÉNYT MEGLÁTTAD

A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali.
Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.

"Élménybeszámolóm" groteszk feldolgozása személyes - hasonló cím alatt megírt - élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt "jobb kedvűre" átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.
***

- Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?
Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.
Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!
Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? - azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.

A kollégája már elment csúsztatni.
Jellemző.
Ahogy dühösen trappolt le a meredek lépcsőn még felderengett az agyában, hogy a főnöke másnap reggelig is ott vesztegelhet egyedül a laborban, ha nincs nála mobil, mivel pont aznap valami vonaljavítás elhúzódása miatt a cégnél a vezetékes telefonok nem működtek, s így még lakatost sem tud hívni.
- Úgy kell neki! - gondolta az asszony, - legalább, ha unalmában elalszik, az újabb megálmodott kísérletet helyben prezentálhatja. Maga. Magának.

Már a gyárudvaron rohant mínusz százas tempóval, - ha ideges volt mindig sietett - amikor belehasított valami égető fájdalom.
- A francba ezzel az infarktussal! Azt hiszi a jó Isten, hogy van nekem erre időm? - azzal beleájult egy közelben - a szokásos észvesztő tempóban - dolgozó, harmincas építőmunkás karjaiba. Az éppen hazafelé tartó kolléganőjének nagy nehezen sikerült onnan kiszabadítania, és orvoshoz fuvaroznia.

Az asszony (szemész) háziorvosa alapos előtanulmányokat végzett korábban az ortopédián. Így kapásból - no egy kicsit az asszony is unszolta - kiállított egy mentőbeutalót, ha mégis a betegnek lenne igaza az infarktust illetően. (Igaz ő is gyanakodott kicsit.)
A rosszullétek jöttek-mentek.
Az asszony úgy döntött a kórházba inkább busszal mennek.

A család kitett magáért. Mindent összeszedtek a kórházi tartózkodáshoz - a papucstól kezdve a lábtörlőig - hátha hosszan bent tartják az asszonyt és végre lesz egy kis nyugtuk is.

A sürgősségiben nem csalódott. Rohangáltak az orvosok, nővérek, mentősök, mintha dolguk lenne.

Miután az asszonyt kivizsgálták, kedvesen bevágták egy szobába, és késő estig rá se néztek. Pedig fürdött is, ki is csinosította magát.
- Hja. Pont Ezeknek? - gondolta, s bánatában elindult a mosdóba.
Most sem jutott el odáig. Otthon is csak halogatta. Majd később...
De ki gondolta volna, hogy itt juszt se engedik dolgára, hanem rögvest belegyömöszölik egy kerekes székbe, s már rohannak is vele?
Útközben érte a meglepetés: viszik az intenzívre, mert egy ágy már napok óta üresen vár az infarktusára.

Itt három nap és három éjjel sikerült intenzív kapcsolatot tartania az osztály orvosaival, nővéreivel. Legemlékezetesebb pillanat az volt az asszony számára, amikor egy jóképű, huszonötös rezidens megmagyarázta neki, hogy mi vár rá, ha még egyszer felkel és kimegy a vécébe...
Szemvillanásaiból semmi jóra nem gondolhatott.

A negyedik nap reggel eltanácsolták a belgyógyászatra. (A Tanár úr is egy követ fújt a rezidenssel, aki nem tolerálta korábbi mellékhelyiség-tesztjét. Pedig milyen flottul ment minden. Az összes ráaggatott-tapasztott elektródácskának, csipesznek a helyét felírta indulás előtt egy cetlire, hogy sikeres akciója után mindent ugyanoda tehessen vissza. Nem is volt abban semmi hiba. Kivéve a lebukást.)

Na de végre a belgyógyászaton már nem kellett tálaznia. Ott hagyták menni a dolgára.

A napok elég gyorsan teltek. Megtanult pasziánszozni, és lélekturkász-kodott betegtársai családi kapcsolataiban. Unalmas perceiben még néhány könnycsepp erejéig meg-megsajnálta magát. Mi lesz, ha már alig lesz? De megvigasztalta a tudat, hogy ha egyszer elfekvős lesz, legalább mások is sajnálják kicsit.

A belesdokit marhára nem érdekelte, hogy az asszony mennyire szeret az osztályán lenni. Hálapénz nuku? Ágy is nuku. Oda mehet, ahova küldi. Egy kis szurka-piszka a szívkoszorúérben az asszonynak sem árt - gondolta a Tanár úr, s azzal átpasszolták a kardiológiára.

Ott se perc, s már arra eszmélt az asszony, hogy egy eldugott helyen fazonigazítást végeznek rajta.
- De hiszen a karomon keresztül katétereznek! - méltatlankodott, de megnyugtatták, hogy csak a biztonság kedvéért. Hátha nem sikerül, s akkor még arany tartaléknak ott van a lába.

A műtőben a hangulat a tetőfokán volt, amikor betolták. Az orvos éppen az előző napi elpuskázott katéterezését ecsetelte, miközben az egyik nővér felmosta a röhögéstől fetrengő műtősnőt.
Végre - gondolta az asszony. Egy kis élet. Itt legalább ragad rám valami vidámság.

A műtét valami tökély volt. Ha nem is kéj. A műtősnő első munkáját dicsérte a nyomókötés, amivel az asszony csuklóját a katéterezés után elszorította. Beleadott anyait, apait. Ne mondja az a nyamvadt beteg, hogy sajnálta rápazarolni az erejét.

De valahogy az asszonynak nem volt szerencséje ezzel az osztállyal sem. A katéterezés után pár perccel éppen a triplájára dagadt, püspöklila karját csodálta betegtársaival, amikor se szó se beszéd már az érsebészeten találta magát.

- Na, ne! - méltatlankodott magában. Már megint én. A fél karját odaadta volna, csak még egy kicsit hagyták volna szenvedni. Szenvedni olyan jó! S most ettől is megfosztják. Rendbe hozzák, s már mehet is haza! Még talán a munkahelyére is visszamehet...

Eszébe jutott a főnöke meg a laborajtó. Na, azt már nem!

- Asszonyom! - fordult doktor Mackó, a nagy tekintélyű (b)érsebész az asszonyhoz néhány órás lelkiek-beható együttlét után:
- A karjának annyi. Ha sokáig kell még várni a műtétet alátámasztó laboreredményekre - a rosseb egye meg azokat a lassú laborosokat - akkor a karját inkább amputáljuk. Nekünk nincs időnk lacafacázni. Igazán sajnálom, de nekem pár óra múlva egy partira van meghívásom, a medikának randija lesz, a műtősnő pedig bejelentkezett a fodrászhoz.
- No problém - suttogta az asszony minden erejét és tudását összeszedve. Többet nem is akart és nem is tudott volna mondani, hiszen folyékonyan csak az anyanyelvén hallgatott. Hát még néhány Xanax befolyása alatt.

- A francba! - hallotta a doktor felhördülését.
- Ennek a hálapénznek is lőttek - fakadt ki dühösen doktor Mackó, majd odahorkantott a bájos kis medikának, hogy:

- Most már mindegy. A műtét elmarad, mert megjöttek az eredmények a laborból, ami szerint végre amputálhatnánk, de ennek a hálátlan betegnek semmi se szent. Nem visszatért a karjába a vérkeringés mihelyst meglazítottam a kötést?
- Nem megmondtam, hogy jól szorítsa el! - ordította a nyárfába átment műtősnőnek a doki.
- De hát beszélhet ezeknek az ember.


Az elmaradt műtét teljesen kimerítette az asszonyt. Napokon át csak tűrte, hogy mindenki a kedvében járjon. Egészen legyengült tőle. De szinte szárnyakat kapott, amikor észre vette, hogy a szíve csücske, a bájos Undorka nővér végre valami színt vitt az unalmas kórházi napok hangulatába:

- Ahá! - és elöntötte az elégedettség érzése az asszonyt, ahogy meglátta az éjjeli szekrényén az elcserélt gyógyszeres dobozt.
- Na most kitolok veled! Ezért biztosan kirúgnak - gondolta, s szájába öntötte a dobozka tartalmát, amiben remélte benne van az összes olyan tabletta, amire allergiás.
Azután a doboz tetejét, amin a másik beteg neve állt, jól láthatóan a mellére tette, majd összekulcsolt kézzel lefeküdt az ágyra, és várt. Várt és várt.

Egyszer csak az ablakon át erős fény vágott a szemébe.
- Csak nem? Ez már az lenne? De az alagutat még nem is láttam! - gondolta az asszony, s izzadt hálóingében értetlenül felült az ágyon.
Az ágy mellett kutyája szuggerálta átható pillantással, miközben a konyha felől kávéillat lebegett be.

Ekkor döbbent rá, hogy csak álom volt. Egy igen hülye rémálom...


2009.08.11.
Zsefy Zsanett

Megjegyzések