SÜN


Tavaly, úgy szeptember elején - már nem emlékszem pontosan - azon a hétvégén is, mint egész nyáron, érdekesnek ígérkező programmal kecsegtették az alföldi nagyváros apraját- nagyját, s nem utolsósorban a sok turistát. A Nagytemplom előtti tér ad otthont már sok-sok éve koncerteknek, fesztiváloknak, vásároknak, karneváloknak.
Amolyan kellemes, igazi sétára való őszi délután volt.
Fiaim addig győzködtek, hogy a családommal együtt felmentünk a belvárosba meghallgatni a fővárosi művészek operett-, és musical estjét.

Mire a helyszínre értünk én kellőképpen ráhangolódtam a musical vidám,  könnyed műfajára. Nem is volt nehéz. A hétvégi koncertek olyan hangerővel dübörögnek, hogy kilométerekről - így az otthonunkban - is hallani.
Engem ez különösebben sohasem zavart, de magamban mindig örömmel nyugtáztam, hogy nem a Piac utcán vagy közvetlen közelében lakunk...

A koncert kitűnő hangulatba hozott. Az idő csak úgy kellette magát:  maradj még velem! Nem is éreztem semmi fáradtságot, amikor a műsornak úgy tíz óra körül vége lett.

Sétálva indultunk haza a petúniák, lobéliák, estikék s még sok-sok más, színpompás virággal szegélyezett úton. Közben beszélgettünk, s nagyokat szippantottunk a virágkavalkád mindent elárasztó illatából.

Ahogy ballagtunk hazafelé egyszer csak fiam megtorpant, egy pinceablakhoz hajolt, s hangjában hitetlenkedéssel, csodálkozással mondta:
- Nézzétek, egy sün!
Egy meglehetősen nagy, huszonöt- harminc centi körüli, szürkés drapp, tüskékkel borított, fényes, pontszemű kis jószág lapult a gyéren megvilágított nyitott pinceablakban.

A meglepetést kíváncsiság és tanácstalanság váltotta fel. Hogy került oda?
Talán a pincében tartotta valaki és kimászott - tanakodtunk.
Ez nem látszott reálisnak, mert a pinceablak olyan magasan volt a pince aljához képest, hogy a sün koma oda legfeljebb sünlifttel tudott volna feljutni.

Próbáltunk bejutni az épületbe is - hátha valaki tudja hogyan került oda sünike -, de hiábavalónak bizonyult. Szétnéztünk, de mindenfelé üzletek, s zárt kapuk voltak. Közben már néhányan meg- megálltak mellettünk, hogy néhány kedves szó kíséretében megcsodálják a kezemben nem a legkellemesebb pózban szuszogó jószágot.
Végül arra az eredményre jutottunk, hogy hazavisszük, mert nem egy forgalmas utca való sünikének. (Azon a részen már véget ért a sétáló övezet.) A továbbiakról pedig a döntést reggelig elhalasztjuk.)

Otthon először nehéz lett volna megmondani, hogy ki fél kitől?
A kutyánk izgatottan ugatott, oda- odakapott az összekuporodó kis tüskéshez. A macskák előbb elszaladtak hátukon felborzolt szőrrel, s "mókus farokkal". De azután kíváncsiságuk úrrá lett a félelmükön, így hamarosan előóvatoskodtak.
A sün időnként furcsa hangokat hallatva - inkább morgásra, fújásra emlékeztetett - körbejárta a szobát, konyhát, erkélyt. Mindent kíváncsian és gondosan megszimatolt.

Amíg sünike terepszemlét tartott, felvetődött, hogy kellene valami találó nevet adni neki!
- Arra a kis időre?- jegyeztem meg szkeptikusan.
- Na jó, egye fene. Én már tudok is egyet: legyen Tüsike ! - mondtam határozottan a találó, de nem sok fantáziáról tanúskodó nevet.
Ez amolyan nemtelen név. ..Használatát nem zárja ki sününk két esélyes mivolta, miszerint vagy fiú vagy lány. Ivartalanításról az ő esetében nemigen beszélhettünk.
Családom tagjai elvetették a javaslatomat azzal az indokkal, hogy előbb derítsük ki a kideríthetetlent, majd azután jöhet a névadó.
A kényes, s nem kevésbé szúrós feladat megvalósításához kezembe vettem sünikét, s vártam, hogy alábbhagyjon a rajta eluralkodó izgalom, amit az állandó fogdosás, piszkálódás, na meg ez a névadó hercehurca váltott ki belőle.

Nos Tüsike egyszer csak úgy döntött, hogy megnézi a tenyeremen az életvonalat, s végre normális alakzatba rendezi a testét.
Nekem se kellett több! Egy hirtelen mozdulattal átfordítottam a másik tenyerembe, de nem hogy tüzetesen szemügyre venni nem volt időm nemi identitásának jegyeit, de még annyit se tudtam kinyögni, hogy azt a..
Villanásnyi idő alatt átrendezte a súlypontját, ami tudvalevő, hogy a gömb esetében az éppen középen van. Így lett süniből tüskegombóc, az én kezemből pedig tűpárna.
Miután a süngyógyászati diagnosztizálás nem járt minden kétséget kizáró eredménnyel kijelentettem, hogy
- Tüsike lesz és kész! Vagy mindjárt a kezébe nyomom valamelyikőtöknek.!
Tudtam, hogy nem lesz vita.

Már lassan éjfélre járt, de a kutyánk nem bírta megállni, hogy időnként oda ne vakkantson süninek. A cicák pedig egyre bátrabban kerülgették, s ezzel állandó morgásra, s valami furcsa, fenyegető vonaglásra kényszerítették Tüsit.
- Nincs mese, el kell különíteni őket egymástól, hogyha egyből nyugalom nem is, de legalább csend lesz!
Ezért a legkézenfekvőbbnek ígérkezett a csipet- csapattal ismertetni a várhatóan rövid, de nem problémamentes időszakra vonatkozó jogait.
Határozottan kiadtam az utasítást:
- Cicacsapat plusz kutya megy a nyugati erkélyre! Tüsi a keleti erkélyre, egy dobozba!

A hangos tiltakozások után visszanyerve tekintélyemet én is csatlakoztam sünmentő családomhoz.
A kartondobozra bejáratot vágtunk, tettünk be répa-, almaszeleteket, parizerdarabkákat, vizet. Sünike végigcsoszogott az erkélyen, minden tárgyat, sarkot megszimatolt, majd miután nagy örömünkre evett egy kis zöldséget, a dobozt lesajnálva kivonult átmeneti szállásáról, s elbújt a legsötétebb sarokba, néhány gyümölcsös láda mögé.

Még lefekvés előtt - már éjfél régen elmúlt - megbeszéltük, hogy arra tekintettel, hogy a sün védett állat, másnap visszavisszük a Nagy Természetbe.
Addig is kidolgoztam egy stratégiát, amihez könyörtelenül ragaszkodtam.
Eszerint az elkövetkező időben Tüsikét macskák nem nyalhatják, kutya nem falhatja, és senki, - azaz senki - nem simogathatja !..

Úgy is lett. Másnap délután nyalás, falás, simogatás nélkül, dobozostól, kajástól beraktuk az autóba, s a Vekeri tavat körbe ölelő erdős, sűrű aljnövényzettel borított, elhagyatott területen búcsút vettünk tőle.
Puszit nem kapott, csak néhány kedves szót, amit nemigen értett. Mindegy.
Örültünk, hogy a közeledő hideg beállta előtt egy olyan helyre került, ahol téli álmához búvóhelyet és süniknek való falatokat találhat.
S nem utolsó sorban visszakapta a szabadságát!
Reméljük azóta is boldogan él! Az is lehet, hogy még ránk is emlékszik..
A nevére már nem hiszem.

2009. augusztus 9.

Hívatlan vendég


Este fél tizenegykor már éppen az álom és valóság határán lebegtem, amikor fülsiketítő cirpelés hasította ketté éppen kibontakozóban lévő látomásaimat.

Mi az ördög már megint? - dühöngtem még nem térve magamhoz. Álmodom, vagy tényleg valami autóriasztó csap ilyen idegborzoló lármát? Elég elképzelhetetlennek tűnt azt a hangerőt és frekvenciát tekintve!
Mégis olyan volt, mintha egy "szimeringes" autót járatnának a - lakásunkban.

De hisz ez a fémes hang az étkezőből jön! - ugrottam ki az ágyból egy időben a párom vészjósló felkiáltásával:
- Pfújj, nem szabad! - hallom, ami kissé megnyugtatott, mert arra utalt, hogy csak a macskákkal lehet valami gond.
- Egy denevér! – tette még hozzá párom félpapucsos, kissé kába sziluettemnek.

Nem is akármilyen denevér kúszott, mászott az étkező járólapján, néha fél- egy méteres magasságba felreppenve. Egy-egy szárnya megvolt féltenyérnyi is – az én etalonommal mérve -, s gyönyörű, bársonyos barnán csillogtak a lámpafényben.
Kicsit megsimítottam. Nagyon kellemes, puha volt az érintése.

A váratlan látogató körül négy - az izgalomtól ledermedt – macska, s csak meredtek a jövevényre, mint egy látomásra. Majd, ahogy a denevér - a fülsiketítő cirpelést közben abba se hagyva - időnként fel-felrebbent a menekülési útvonalat keresve - a macskák, mintha rugón jártak volna, ugrottak utána. Egyikőjük, a kis fekete-fehér Tömör-Gyönyör még el is kapta, de egy határozott „engedd el!” felszólításra ijedten ejtette ki a szájából.
Ezalatt én kirohantam a fürdőszobába papír zsebkendőért, a macskák felügyeletét pedig a páromra ruháztam.

A denevérnek fogalma sem volt róla, hogy a szabadulását szervezzük, tervezzük. Továbbra is kétségbeesetten próbált a csibe-dróthálóval bevont, macskabiztossá tett - erkélyen át kimenekülni, miközben kegyetlenül cirpelt.
(Szegényke nekirepülhetett a csibehálónak, s rossz irányba próbált távozni.
Így kerülhetett be az erkélyre, onnan be az étkezőbe, ahol viszont a sok bútor, tárgy meg négylábú megzavarta a tájékozódásban.)

Végre sikerült papír zsebkendővel óvatosan elkapni a kis bőregeret.
Ahogy a szárnyait a kezemben óvatosan a testéhez lapítottam nagyon törékenynek látszott.
- Na megszabadulsz kényszerű fogságodból! - mondtam neki biztatóan, ahogy a nyitott szobaablakon át útjára engedtem. Nem sokat tétovázott.

Felrebbent, kicsit cikázva, kicsit tétován csapongva, majd pillanatok alatt elvegyült a betonház előtt keringő többi társa között.

Addig is gyakran láttuk nyári estéken, éjszakákon az erkélyen ücsörögve, hűsölve a hangtalanul röpdöső kis teremtményeket. Cikáztak élelmet gyűjtve, majd eltűntek a tízemeletes épület valamelyik panelrepedésében.

Egyikőjüknek azon az éjjelen "szerencsés" pechje volt.



2009. okt. 22.
(A fotó illusztráció. Származási helye: https://www.nyugat.hu/cikk/123410_denever_logast_rendeznek_abaligeten )


Én nem bízom a véletlenre


Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

Amikor húsz évvel ezelőtt a  gyászhírekben végre felfedeztem a nevemet, kiderült mégsem én vagyok. Akkor azzal nyugtattam magam, hogy jobb is így, hiszen nem volt egy normális öltözékem sem, ami zárt térben az alkalomhoz illett volna. Most meg már megint nincs.
Akármiben azért mégse.

Azt a pár szál virágot is ki kellene választani és tudatosítani a fanokban, hogy milyen legyen. Ibolyát semmiképpen. Azt ingyen és bérmentve szagolhatom alulról. A fréziáról ugyan dadogtam korábban egy opuszomban...- talán a 120. lehetett -, de az eddig csak meg nem értésre talált. Hiába takartattam magam a fréziák illatával, mindenki csak biztatott, hogy: ne még!

Jó. Én toleráns is vagyok, vevő is a konstruktív hozzámállásra. Ezért áll hozzám ma is a legközelebb az a gondolatom - néha magamon kívül egy-egy felsejlik az agyamban -, hogy váratlanul a halál sem lát szívesen, időpontot pedig tegnap kellett volna kérni.

Így addig shoppingolok, mert ahogy jeleztem, kell valami alkalmi öltözék. Megírom a búcsúbeszédemet is, mert igazán nem mindegy, hogy ki és mit emel ki az életemből. Belőlem. A rossz szívemet, a - még csak ellenségeim diagnosztizálta - rossz májamat, vagy agyatlan agyasságomat.
Szóval életre-halálra szántan optimista maradok. És maradok.

Azért a Hajdú-Bihari Naplót nem mondom le. A Gyászhírek még tartogathat meglepetést: BIné született ekkor és ekkor, meghalt ekkor és ekkor....
Hú, de megnézném akkor az arcomat!


2016.02.16.

CSIPET-CSAPAT CSÍNYEK

Kutyusaink


Mazsikánk az első nap, amikor befogadtuk, szétrágta az aznap vásárolt gyönyörű szandálom pántját...javítható volt. Csöpike és Alíz, ha szolidnak akartak látszani csak folyóiratokat rágtak miszlikre, mire hazaértünk a munkából. Ha szellemileg minőségi élvezetre vágytak, akkor jöttek a
könyvek borítói. Egy-egy esőnapot a háncs faliszőnyeg (1 x 1,5 méteres, kettő darab, két alkalomra elég...) tenyérnyi darabokká cincálásával ütötték el. Sajnos nálam ez a fajta játék puzzleként nem jött be, így legközelebb a kedvemért az ülőgarnitúrán éktelenkedő 5 mm-es fonalat távolították el.
Sikeresen. A keletkezett kb 10 cm átmérőjű lyukban már sehol nem állt ki az a fonáldarab. Csak a lyuk körül egy tucat.

Detti kutyusunk nem értette, mi a csudának kell a párnákba toll. Több darabot is tollmentesített. Ehhez igencsak okosan előbb a külső huzatot is kirágta.
Dettikénk műszaki hajlamára sem lehetett panaszunk. Még pár hónapos volt, de már tudta, hogy az áram alatt lévő vezeték helyett a tv-kábelt szabad csak húsz centis darabkákra szétrágni. Így akár joggal várhatta el, hogy majd dicséretet kap tőlünk.

Valahogy egyikőjükre sem lehetett igazán haragudni. Kölyökkorban voltak, és unatkoztak. Lakásban nem sok lehetőség volt rá, hogy a fentieken kívül valami más hasznossal üssék el az időt, ha egyedül maradtak. Méregnek méreg, de csak addig.
Ezek nélkül a - most már - mosolyt fakasztó emlékek nélkül szegényebbek lennénk.


TINIK ÁLMA


Szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában a táskarádiója kereső
gombját tekergette valami vidám magyar nótát keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén - a délutáni és esti vetítéseken.
(Kevés ember ülhetett még akkor a tévé képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)
A kánikulai hőség váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt. A városból a
Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg hársfák bódították a sétáló embereket.
Illatukkal körül lengték a villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben
elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat. Ha enyhe szellő fújt még jutott a
szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.

Csinosan öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve érzéseiket. Gyerekek
röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a
nagyadagos fagylaltjukat próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna
azokat.
Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra támaszkodva, élvezték, amit még a természet
adhatott nekik. A madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését, rácsodálkoztak a
járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó, hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön
éppen csemegéjét fogyasztó feketerigóra.
Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket, "- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” –
udvarias, olykor közhelyes szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.
A két tinilány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a Nagyerdőről hazafelé. Vidámak
voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista
lány? Nyolc évig jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra ismerték meg
igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem,
hogy nem egy suliba fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.

Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat. Főleg nem, ha valaki nem
koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta
gyermekének vagy százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton, buszon, s
még ki tudja hány helyen nem ismerkedik!
Szórakozóhelyről pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak egy-egy sütit,
fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai tíz perces szünetekben,
hogy akkor hol találnak majd rá az igazira? Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők
bizony így vénlányok maradnak.

A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy
kedves fiú biztató tekintetét lopva elkapták. De most eszükbe sem jutott a sok intő szó. Kíváncsi
szemekkel figyelték a szembe jövőket, hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel randizna. Mindegy.
Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.

De úgy tűnt, ezen a napon sem fog összejönni, miközben rajtuk kívül mintha már minden lánynak
akadt volna párja. Mintha az összes kamasz foglalt lenne, mindenfelé csak szerelmes párokat láttak.
Lassan elhagyták a hársfasort. Már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza. És ma
sem történt semmi.

Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.
A Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki úgy érzi, hogy valamiben
egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos
tereket, korzózó embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor meg a lányok
selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni.
Ezért bele-beletúrt sötétszőke, rövid hajukba, hátha el tudja hessegetni arcukról az egyre inkább
elhatalmasodó rosszkedvet.
A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan
halkan, hogy a lányoknak is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!

Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok, amilyenről álmodoztak!
Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias volt, kellemesen finom vonásokkal. Egyikőjük
szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó
neveltetésüket.
A két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben élénken figyelték a két srác
párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek
kibontakozni.

A randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt olyan régen erre a pillanatra – még
válaszolni sem mert. Végigfutott az agyukon, hogy úgy sem lenne bátorságuk elmenni. A szülők
még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket. Hátuk mögött a srácok nem
adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat...

A két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig ismételgetett szülői intelem
arról, hogy mi minden történhet meg velük. Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte
baktató barna srácnak.
Egy pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés még félelmetesebb legyen.
A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány
mosolya is egyre hangosabb kacagásba ment át.

- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére  Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át az agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki.
A vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne haragudj”-ot motyogott a
szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.
Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik
elől, egészen hazáig.


 2009.10.22.-204.07.08
Zsefy Zsanett

TARTÓS CSOKOLÁDÉ


Lejegyeztem miközben egy klassz csapatra, a Kollégáimra emlékeztem, akik úgy tudom, "bírták" a 
humoromat.  Így ezt a kis szösszenetemet is.


  A csokoládét jobb kezünk mutató-,  és hüvelykujja közé vesszük, és miután szemrevételezéssel
megállapítottuk, hogy még nem harapott bele senki, orrunk előtt lassú mozdulatokkal többször
elhúzzuk.
Mivel a csokoládé csomagolása légmentes, nem valószínű, hogy bármilyen illatot éreznénk.
Korábbi tapasztalatainkra támaszkodva mégis felidézhetjük agyunkban a csokoládé fogalmához
kapcsolódott információkat: úgymint szín, szag, állag. Sőt, ezek után az ízét is szinte a szánkban
fogjuk érezni, amiből kifolyólag a csokoládé felbontása és elfogyasztása teljesen feleslegessé válik.

A továbbiakban a tartósság megőrzése érdekében az eljárás a következő:
Keressünk az otthonunkban egy nyugodt, félreeső zugot, ahol minimum egy – de lehet kettő is –
mai festő  képe, mint például Z. Gedeon „Csendélet csokoládéval” című festménye lóg, s egy rokokó
stílusú bonbonierbe - további felhasználásig - helyezzük el a csokoládénkat. A következő alakalom
ugyanis csak egy év múlva – a névnapunkon - adódik, amikor is elővesszük, s miután eszünkbe jut,
hogy ennek már a szavatossági ideje régen lejárt, penészes is lehet és ehetetlen, felbontás nélkül
visszatehetjük a helyére.

Ezen folyamatot célszerű minden évben egy alkalommal megismételni egészen a nyugdíjba
vonulásunkig. Akkor viszont már nyugodtan kidobhatjuk a kukába, és lelkiismeret-furdalás nélkül
megállapíthatjuk, hogy annak idején – úgy 15-20 évvel ezelőtt (idő nem fontos) – micsoda sóher
társaság volt, hogy csak egy nyomorult szelet csokoládét tudtak venni ajándékba.
Ráadásul olyat, amit világéletemben utáltam.


Kelt: valamikor 2000. év környékén
/+- 2év... :))))/


Lejegyeztem:
2013 .07.03.
Zsefy Zsanett


SÜN

Tavaly, úgy szeptember elején - már nem emlékszem pontosan - azon a hétvégén is, mint egész nyáron, érdekesnek ígérkező programmal kecse...

Népszerű bejegyzések