A sarkantyúkák illata - jav.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket
körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Egy évvel korábban
- Mama, nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán?
- Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a
mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, amíg oda nem adta nekik.
- És már mindig az övék marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?
- Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben
mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából. - Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól
nem, akit annyira szeretünk.
Milyen gyönyörű ez a gyerek! Nem csoda, az apja után is mindig futottak a lányok. Az
egyetemen többet csajozott egy időben, mint tanult. Hál’ Istennek, hogy olyan jó esze volt.
Alig tanult, mégis kitűnően végezte az iskolákat. Szegény apja viccelt is vele, fiam, Nem
tanulni, tudni kell! Milyen büszke volt, amikor megkapta Tamáska a diplomáját. Legalább a
gyerek elérte, ha már neki nem sikerült. Papát nagyon bántotta, hogy annak idején nem
tanulhatott tovább. Az esze meglett volna hozzá, de kellett a pénz. Öten voltak testvérek, és
nehéz volt az élet az ötvenes években. Azután megjelent a színen Ildikó. és Papa még
boldogabb lett. Ildi nemcsak szép nő volt, de intelligens is. Így nem is csoda, hogy a kisunoka
egy angyalka lett. Ha most látná a drága papa! Nagyi megigazította a fal mellé állított
gereblyét, nehogy a Kiscsillag belelépjen. Megszokott, féltő mozdulatai a vérében voltak,
ahogy papának is. Ő minden részletre figyelt. Azt mondogatta, hogy inkább tegyél egy
feleslegesnek látszó mozdulattal többet, mint átkozd a kihagyott pillanatot egy életen át!
Aznap is, amikor utoljára elbúcsúztak, azzal ment el, hogy ne félts te engem, mamikám, én
mindig óvatosan vezetek, vigyázzanak rám mások! De nem vigyáztak. A kanyarban az az
őrült kölyök elé vágott legalább százzal. Az se úszta meg, de ez nem vigasz. Papa elment.

Napjainkban
Mennyi ideje is, hogy meghalt? Három éve? Az elmúlt évekből nem sok mindenre
emlékszem. Azt mondják, agyvérzésem volt. Kórház után idekerültem, Tamás fiamhoz. Haza
nem vihettek. Csak a jobb kezem mozog egy kicsit, de abban sincs erő. Tiszta csont és bőr
vagyok. Már a tükröt is utálom, amikor Ildikó megfésül és elém tartja. Öszeaszott fej néz rám.
Ez már nem én vagyok.
Nagyi üveges szemmel bámulta a plafont. Gondolataiban a múlt minden színe, illata, szomorú
és boldog pillanata megelevenedett, míg sápadt, kifejezéstelen arcán az érzelem utat nem
talált. Az az átkozott motor! Csak ne ment volna aznap vele! Ha most látna, biztosan elvinne
innen. De lassan már nem lesz hova. Hallottam, ahogy Ildikó győzködte Tamáskát, hogy kicsi
ez a lakás négyőjüknek. El kellene adni a házat és venni a kettőből egy nagyobb kerteset.
Biztosan gondnokság alá vetetnek, ha már meg nem tették. Jaj, Papa! Miért hagytál itt?
Istenem, de fájna a szíve. Jobb is, hogy nem érte meg. Szörnyű lenne neki látni, ahogy
tehetetlenül fekszem az ágyban. Az orvos szerint már örökké. Hallottam, amikor
Tamáskámmal sutyorogtak. Azt hiszik, ha nem tudok beszélni, akkor nem is értek semmit. De
sajnos felfogok minden szót. Mindent. Nem hülye vagyok, csak béna. Hát nem értitek! Nem
érzitek? Nem látjátok, mit akarok mondani? Nem látják. Azt hiszem a szemem
kifejezéstelenül ül a gödrében, s várja, hogy örökre megpihenjen. Nem mond nekik semmit.
Biztosan borzalmas lehet az artikulálatlan nyögéseimet, ordítozásaimat hallani, de valahogy
szeretném velük megértetni magam. Ez a legelviselhetetlenebb az egészben. Ha elment volna
az eszem, akkor nem fájna, ami rám vár. Nem fájna, amit hallok. Nem fájna, hogy a terhükre
vagyok. Nem fájna a Kiscsillagom egyre ritkább esti puszija. Nem fájna, hogy egyre többször
hallom, ahogy veszekednek minden apróságon. Olyankor el szeretnék szaladni, vagy
odakiáltani, nem akartam, nem tehetek róla! Bocsássatok meg nekem! Ami nektek fáj, az
engem öl meg. Lassan, fájdalmasan, apránként, percről-percre.
Valahogy Ildikó sem olyan már, mint régen. Tamáska olyan sokat dolgozik, hogy talán észre
sem vette. Egyre többször van itt a háziorvos, és néha mintha cinkosan néznének egymásra.
De lehet, hogy csak képzelődöm, hiszen az agyam már valóban nem a régi. A múltból sok
mindenre emlékszem, és elfelejtem amit egy perce hallottam. De a kert az mindig előttem
van. Már soha többé nem láthatom. Ó, az illatok. Azok a csodás illatok! Esténként a papával
kint ücsörögtünk, és beszélgettünk Tamáska csínytevéseiről, majd a Kiscsillagomról. Közben
meg átjárt bennünket az estike, na meg a sokszínű sarkantyúka illata. Nekem azok voltak a
kedvenceim.
Ildikó belépett a szobába, kezében tea és valami kanalas gyógyszer. Lehet, hogy a
megfázására írta fel az orvos. Odahajolt nagyihoz, s halkan, sejtelmes mosollyal az arcán,
odasúgta:
- Na, meddig húzod még, öreglány?
Majd feltámasztotta nagyi fejét, és a szájához tartotta a szívószálat. Nagyit az ájulás
környékezte, és minden erejével ordítani kezdett, miközben jobb kezével erőtlenül csapkodott.
- Nincs itthon Tamás, kár üvölteni! – mondta Ildikó, és közönyös arccal kivonult a szobából.
Nagyit a megsemmisülés érzése kerítette hatalmába. Nem akarta elhinni, de csak ott zakatolt a
fülében, meddig húzod még, meddig húzod még. Jobb karjával megpróbálta egy kicsit feljebb
tolni magát az ágyon, de a sok hónapos fekvéstől teljesen elernyedtek az izmai, és nem
engedelmeskedtek. Többször is próbálkozott, de sikertelenül. Ha legalább fel tudna kelni, és
elvánszorogni az ablakig. Nyolcadik emelet. Szörnyű bűn lenne, de vége lenne. Könnyebb
volna neki is, Tamáskáéknak is. Egyszer talán megbocsájtaná. De a gyógyszerek itt maradtak
az ágy mellett, gondolta, és újra összeszedte minden erejét. Próbált féloldalra fordulni, hogy
átnyúlhasson a tablettákért. Jobb kezével a hátát megtámasztva igyekezett kicsit közelebb
kerülni az ágy széléhez. Na, még egy kicsit, na, még egy kicsit, mindjárt! Szíve egyre
hevesebben vert. Arca az erőlködéstől rózsaszínre vált, mint akibe végre visszatért az élet, és
ekkor utolsó erejét összeszedve lefordult az ágyról. Feje beleütődött abba a kis fazsámolyba,
amit ottfelejtettek már régen az ágy mellett. Korábban sokat üldögélt rajta az ő drága
Kiscsillaga.
Odakint a délutáni nap végigcirógatta a várost. Valahonnan egy virágoskert bódító illatát
hozta magával a májusi szél. Belopakodott a szobába, s elsimította az utolsó fájdalmas redőt
is nagyi homlokáról.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket
körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata. Eközben a pléh hangja
fájdalmasan végigsikított az utcán, ahogy a tepsit a fekete halottaskocsiba lassan betolták.