CSIPET-CSAPAT CSÍNYEK

Kutyusaink


Mazsikánk az első nap, amikor befogadtuk, szétrágta az aznap vásárolt gyönyörű szandálom pántját...javítható volt. Csöpike és Alíz, ha szolidnak akartak látszani csak folyóiratokat rágtak miszlikre, mire hazaértünk a munkából. Ha szellemileg minőségi élvezetre vágytak, akkor jöttek a
könyvek borítói. Egy-egy esőnapot a háncs faliszőnyeg (1 x 1,5 méteres, kettő darab, két alkalomra elég...) tenyérnyi darabokká cincálásával ütötték el. Sajnos nálam ez a fajta játék puzzleként nem jött be, így legközelebb a kedvemért az ülőgarnitúrán éktelenkedő 5 mm-es fonalat távolították el.
Sikeresen. A keletkezett kb 10 cm átmérőjű lyukban már sehol nem állt ki az a fonáldarab. Csak a lyuk körül egy tucat.

Detti kutyusunk nem értette, mi a csudának kell a párnákba toll. Több darabot is tollmentesített. Ehhez igencsak okosan előbb a külső huzatot is kirágta.
Dettikénk műszaki hajlamára sem lehetett panaszunk. Még pár hónapos volt, de már tudta, hogy az áram alatt lévő vezeték helyett a tv-kábelt szabad csak húsz centis darabkákra szétrágni. Így akár joggal várhatta el, hogy majd dicséretet kap tőlünk.

Valahogy egyikőjükre sem lehetett igazán haragudni. Kölyökkorban voltak, és unatkoztak. Lakásban nem sok lehetőség volt rá, hogy a fentieken kívül valami más hasznossal üssék el az időt, ha egyedül maradtak. Méregnek méreg, de csak addig.
Ezek nélkül a - most már - mosolyt fakasztó emlékek nélkül szegényebbek lennénk.


TINIK ÁLMA


Szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában a táskarádiója kereső
gombját tekergette valami vidám magyar nótát keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén - a délutáni és esti vetítéseken.
(Kevés ember ülhetett még akkor a tévé képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)
A kánikulai hőség váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt. A városból a
Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg hársfák bódították a sétáló embereket.
Illatukkal körül lengték a villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben
elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat. Ha enyhe szellő fújt még jutott a
szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.

Csinosan öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve érzéseiket. Gyerekek
röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a
nagyadagos fagylaltjukat próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna
azokat.
Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra támaszkodva, élvezték, amit még a természet
adhatott nekik. A madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését, rácsodálkoztak a
járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó, hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön
éppen csemegéjét fogyasztó feketerigóra.
Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket, "- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” –
udvarias, olykor közhelyes szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.
A két tinilány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a Nagyerdőről hazafelé. Vidámak
voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista
lány? Nyolc évig jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra ismerték meg
igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem,
hogy nem egy suliba fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.

Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat. Főleg nem, ha valaki nem
koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta
gyermekének vagy százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton, buszon, s
még ki tudja hány helyen nem ismerkedik!
Szórakozóhelyről pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak egy-egy sütit,
fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai tíz perces szünetekben,
hogy akkor hol találnak majd rá az igazira? Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők
bizony így vénlányok maradnak.

A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy
kedves fiú biztató tekintetét lopva elkapták. De most eszükbe sem jutott a sok intő szó. Kíváncsi
szemekkel figyelték a szembe jövőket, hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel randizna. Mindegy.
Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.

De úgy tűnt, ezen a napon sem fog összejönni, miközben rajtuk kívül mintha már minden lánynak
akadt volna párja. Mintha az összes kamasz foglalt lenne, mindenfelé csak szerelmes párokat láttak.
Lassan elhagyták a hársfasort. Már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza. És ma
sem történt semmi.

Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.
A Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki úgy érzi, hogy valamiben
egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos
tereket, korzózó embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor meg a lányok
selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni.
Ezért bele-beletúrt sötétszőke, rövid hajukba, hátha el tudja hessegetni arcukról az egyre inkább
elhatalmasodó rosszkedvet.
A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan
halkan, hogy a lányoknak is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!

Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok, amilyenről álmodoztak!
Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias volt, kellemesen finom vonásokkal. Egyikőjük
szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó
neveltetésüket.
A két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben élénken figyelték a két srác
párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek
kibontakozni.

A randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt olyan régen erre a pillanatra – még
válaszolni sem mert. Végigfutott az agyukon, hogy úgy sem lenne bátorságuk elmenni. A szülők
még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket. Hátuk mögött a srácok nem
adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat...

A két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig ismételgetett szülői intelem
arról, hogy mi minden történhet meg velük. Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte
baktató barna srácnak.
Egy pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés még félelmetesebb legyen.
A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány
mosolya is egyre hangosabb kacagásba ment át.

- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére  Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át az agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki.
A vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne haragudj”-ot motyogott a
szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.
Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik
elől, egészen hazáig.


 2009.10.22.-204.07.08
Zsefy Zsanett

TARTÓS CSOKOLÁDÉ


Lejegyeztem miközben egy klassz csapatra, a Kollégáimra emlékeztem, akik úgy tudom, "bírták" a 
humoromat.  Így ezt a kis szösszenetemet is.


  A csokoládét jobb kezünk mutató-,  és hüvelykujja közé vesszük, és miután szemrevételezéssel
megállapítottuk, hogy még nem harapott bele senki, orrunk előtt lassú mozdulatokkal többször
elhúzzuk.
Mivel a csokoládé csomagolása légmentes, nem valószínű, hogy bármilyen illatot éreznénk.
Korábbi tapasztalatainkra támaszkodva mégis felidézhetjük agyunkban a csokoládé fogalmához
kapcsolódott információkat: úgymint szín, szag, állag. Sőt, ezek után az ízét is szinte a szánkban
fogjuk érezni, amiből kifolyólag a csokoládé felbontása és elfogyasztása teljesen feleslegessé válik.

A továbbiakban a tartósság megőrzése érdekében az eljárás a következő:
Keressünk az otthonunkban egy nyugodt, félreeső zugot, ahol minimum egy – de lehet kettő is –
mai festő  képe, mint például Z. Gedeon „Csendélet csokoládéval” című festménye lóg, s egy rokokó
stílusú bonbonierbe - további felhasználásig - helyezzük el a csokoládénkat. A következő alakalom
ugyanis csak egy év múlva – a névnapunkon - adódik, amikor is elővesszük, s miután eszünkbe jut,
hogy ennek már a szavatossági ideje régen lejárt, penészes is lehet és ehetetlen, felbontás nélkül
visszatehetjük a helyére.

Ezen folyamatot célszerű minden évben egy alkalommal megismételni egészen a nyugdíjba
vonulásunkig. Akkor viszont már nyugodtan kidobhatjuk a kukába, és lelkiismeret-furdalás nélkül
megállapíthatjuk, hogy annak idején – úgy 15-20 évvel ezelőtt (idő nem fontos) – micsoda sóher
társaság volt, hogy csak egy nyomorult szelet csokoládét tudtak venni ajándékba.
Ráadásul olyat, amit világéletemben utáltam.


Kelt: valamikor 2000. év környékén
/+- 2év... :))))/


Lejegyeztem:
2013 .07.03.
Zsefy Zsanett


TAPPANCSOK CSENDJE

2014. szeptember 04.
Bécit eltemettük, de emlékét őrizzük és megőrizték a cicatársai: Micó, Roxi, Fickó, Nóci és a kutyahaverja, Dettikénk is.

2014. szeptember 05.
Tegnap hajnal óta Detti és a cicák szokatlanul visszafogottak. Nincs rohangálás, bújócskázás,
nyávogás a kajáért. Esznek, nézelődnek az erkélyen és alszanak.
Túlzásnak tűnne, ha azt mondanám, érzik, hogy baj van, hogy valami szokatlan dolog történt. Még
inkább túlzás lenne azt állítani, hogy felfogták Béci hiányát.
Mégis... Mica tegnap reggel odament Béla élettelen kis testéhez és megszagolta. Ácsorgott tétován, majd bejött az erkélyről a lakásba. Lefeküdni.
Én rosszul voltam, így lepihentem egy kicsit. Mica  azonnal, és nagyon óvatosan elhelyezkedett
szokásától eltérően, kivételesen a lábamnál. Máskor csak akkor jött hozzám, ha hanyatt feküdtem.
Olyankor a hasamon helyezkedett el.

Olyan volt, mintha érezte volna, hogy bánatom van, s vigasztalásra, kedvességre szorulok.
Szerintem így is volt. Ő már megtapasztalta.  2003-ban elveszítette a legjobb barátját, Fricikét. Két
hónapig élvezhették egymás társaságát. Annyi időt adtak az égiek Fricikének.
Annyira imádták egymást, hogy Frici halála után kis híján Mici majdnem belepusztult. Egy hónap
kellett, hogy felépüljön, mert nem evett. (Fecskendővel etettük az akkor már két éves Micót.)
Még évek múltával is naponta! odament a heverőhöz, ami mögé bújt Fricike a halála előtt, és nekem
minden nap meg kellett mutatnom Micónak, hogy már nincs ott az ő kis barátja.
Szívhasogató volt.


2014. 09.05.
Zsefy Zsanett
Az én gyönyörű, dorombolós, hálás, öreg kandúrom.
Ő csapódott hozzám 2004. október 17-én az utcán és hazakísért, hogy haláláig szerethessen bennünket.

TALÁN EGYÜTT


Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!
Zsefy


  - Egy ismerős! - rémlett fel benne, s az elmúlt hónapokban belé rögzült, szinte ösztönös mozdulattal
leszegte a fejét. Remélem nem ismert meg - gondolta, bár ő nagyon jól ismerte, hiszen még annak
idején segített neki bekerülni a céghez. Nem mintha valami vezető lett volna, de voltak ismerősei.
Elmondta nekik, hogy nehéz sorsú szegény, két gyerekkel, még több hitellel, jó munkaerő, csak hát
utolérte a leépítés.
Akkor nagyon hálás volt neki ez az ember. Valahányszor összefutottak mindig emlegette, hogy az
Isten fizesse meg a jóságát.
Hm. Hát eddig még nem sokat látott a fizetségből. Mostanában pedig egyre jobban ráférne! Ha
egyáltalán van Isten. Ahogy a málladozó cipőjét nézegette a lábán egyre inkább nem hitt benne.
Az utca túloldalán rongyokba burkolózott, részeg alakok próbálták a nyomor újságját az autósokra
rátukmálni. Azok meg mereven, maguk elé nézve várták, hogy zöldre váltson a lámpa. Az is lehet,
hogy a csontig hatoló hideg miatt nem húzták le az ablakot, hogy pár forintért cserébe elvegyék, s
olvasatlanul kidobják a lapot.
Ő is szokott újságozni, de valahogy egyre kevesebbszer.

Szégyellte, hogy elutasítják. Pedig nem részeges. Bár ilyen hidegben  néha ő is meg-megivott egy
decit. Igaz, a kabátja koszosan, szakadtan ölelte át éhes testét. Fürödni se mindennap tud. De nem is mer menni. Most legalább megint van kabátja. Igaz szakadt, koszos, de kabát. Úgy egy hónapig csak
nyűtt pulóverben didergett hol itt - hol ott, mert a hajléktalan szállón a jó kis dzsekijét ellopták. Alig
egy hétig hordta. Egy járókelő szánta meg, s hozott neki kabátot, ezt-azt. A cipő még otthonról való.

Otthon. Lassan nem érez semmit, ha ezt kimondja. Pedig úgy egy éve még volt otthona, családja,
munkája, pénze. Lehet, hogy a fontossági sorrendet felcserélte? Az asszonynak a pénz volt mindig az
első. Meg a ház, amit még a gyerek megszületése előtt kaptak az apósától.
Legalábbis ő azt hitte, hogy együtt kapták. De a válásnál felvilágosították, hogy mi az övé és mi az a
semmi, amit a házasságba hozott. Azt nem emlegette senki, hogy mennyit dolgozott, két állása volt,
mellette kertet túrt, csak azért, hogy a kis felesége minden idejét a kislányukra fordíthassa. Persze,
hogy nem csak a család hibája, hogy idekerült. Igaz az utóbbi időben sokat veszekedett az
asszonnyal, de egyre kevésbé bírta az örökös hajszát. Kevesebbet nem mert vállalni, hiszen
hozzászoktak  a jóhoz, na meg volt hitelük is rendesen.

Talán ha előző este nem iszik annyit!? Ami nem is volt olyan sok, csak aki ritkán iszik, mint ő is,
annak a kicsi is hamar megárt.
Talán, ha azon a reggelen másnaposan nem megy be dolgozni, akkor nem rúgják ki. Akkor nem
vesznek úgy össze az asszonnyal, hogy arcul üti, és akkor talán nem kerül sor válásra.
 Talán. Talán. Talán.

A szél bebújt a kabátja belsejébe, hiába húzta szorosra magán. Egyre jobban fázott, s az éhség is
gyötörte. El kellene menni a szállóra - gondolta a hidegtől tompult aggyal. Az is jó volna, ha ma
megint hoznának egy kis otthoni maradékot, mert időnként szoktak! Az abc-be sok vásárló járt, akik
hónapok óta kerülgették az épület melletti beugróban meghúzódó hajléktalanokat. Őt is.
De valahogy neki szerencséje volt, mert néha kaját is kapott. Ha nem, akkor jobbára éhezett. S a
hidegtől fázott. Még nem szokott eléggé rá az alkoholra.
Még tudott szégyenkezni. A gyerekére is csak szégyenérzettel gondolt. Pedig lehet nem csak ő a
bűnös, hogy apa nélkül nő fel.

Éhesen átvágott a túloldalra, ahol büdösen az olcsó bortól, félig kómásan tántorogtak a sorstársai.
Megállt mellettük.
- Hát ilyen vagyok? Ilyen leszek?
Ahogy körbenézett látta, hogy a járókelők nagy ívben kerülik ki őket. Mint a leprásokat.
- Ez maradt? Család, munka, otthon már mind-mind elérhetetlen?
Munka nélkül nincs pénze fedélre a feje fölé. Ha nincs lakás munkát se kap. Segítséget ugyan kitől
várhatna ő, a hajléktalan? A volt ismerősök, barátok mind elfordultak tőle, meg nem is menne senki
nyakára..

De a kislánya! Őt sem látja ezután! Az asszony a válóper után megmondta, hogy nem érdekli mi van
a láthatásban, ő egy szerencsétlen hajléktalant nem enged be a házába. Ha nem láthatja a kislányát,
akkor meg minek ez a nyomorult élet?
 Összefagyott lábakkal komótosan elindult a közeli állomás felé.
Egy szemetesből egy kissé penészes kenyér villant elő, ahogy elhaladt mellette. Utánanyúlt. Majd
ugyanolyan lassan visszatette.
Minek? Arra a kis időre?
*
A kutya  napok óta ült a téren  a bolt előtt. Látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű lehetett, de most
csapzott bundájával, kiálló bordáival, és szerencsétlenségére nagy méretével sokakat megrémített az
arra járók közül.
Voltak azért jószívű emberek is, akik hoztak időnként némi maradékot neki, sőt egy nénike még
friss vizet is egy kis műanyag dobozban. De a boltosok  nem örültek ennyire. Rá-ráförmedtek, hogy
takarodjon, s olyankor arrébb is ment. De nem mehetett el, hiszen a gazdáját itt látta utoljára amikor
ráparancsolt, hogy vársz, s ő azóta vár.

Pedig milyen jó volt autókázni. Először életében. Addig a gazdasszony sohase engedte, hogy
beszálljon, mert összeszőröz mindent.
Végül mégis utazhatott.
Igaz előtte csak úgy szeretetből megnyalta annak az illatos kis babának a pofiját. Mire valami olyat
kiabáltak, hogy "vidd innen ezt a dögöt ahova akarod! Nem betegíti meg nekem a gyerekem!"
Meg valami ilyesmit, hogy "Takarodj innen!".
Ezt a gazdájától is hallotta néha, ha valami csínyt követett el, de az valahogy nem bántotta úgy a
fülét. A gazdája mindig jó volt hozzá. Adott enni, megsimogatta, dobált neki labdát is.
Csak olyankor hanyagolta el egy kis időre, mikor a gazdasszonya rákiabált:
"Mikor tökíted el végre  azt a büdös kutyát?!"
Nem értette miért lenne ő büdös, hiszen nyáron volt fürösztve is. Őt nem érdekli, hogy mikor fürdött
a gazdája. Neki úgy jó, ahogy van.

Most meg itt újra kiabálnak rá. Pedig ő nem bánt senkit.
Még az éhség sem olyan rossz, hiszen egyszer csak visszajön a gazdája, s minden megy tovább.
Ekkor egy sörös üveg repült el a feje mellett. Felugrott, s elindult az utcán lefelé.
- Majd, ha besötétedik visszatér - gondolta magában. Addig úgyis csak a dülöngélő emberek
szitkozódását hallgathatná.
Csak úgy ment a feje után. A gazdája szagát már nem érezte  az aszfalton, és az utca végén házakat
sem látott. Majd hirtelen valami kemény, hideg, végtelenbe futó kígyópár került az útjába.
Felcsillant a szemében a remény, s egyre jegesebb bundája alatt a szíve vadul kezdett kalapálni.

Ahol addig élt ott is volt ilyen kígyópár az úton, csak azt nem értette, hogy most a házak hogy tűntek
el két oldalról. Azért csak ment tovább, összefagyva, egyre éhesebben. Reménykedve.
Nem is tudta szegény, milyen szerencséje volt, hogy otthagyta a bolt előtti kis parkot, és nekivágott a
nagy semminek.
A bolt - ami valójában kocsma volt - tulajdonosa  ugyanis  telefonált a sintérnek, mert a kutya miatt
féltek a részegek bemenni a kocsmába. Ha a sintér elvinné, akkor neki vége lenne, és "örülhetne", ha
tisztességgel csak elaltatnák. Van ahol sokkal kegyetlenebbül bánnak el velük.
*
Az ember a sínekhez ért. Eszébe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt - éppen itt - elgázolt egy vonat  egy hajléktalant. Nem ismerte közelebbről. Nem lehetett több huszonhatnál. Részegen sose látta. Csak
üldögélt a házak mögötti lépcsőkön, vagy botjára támaszkodva rótta az utcákat. Azt mondták, hogy
elfagytak a lábujjai. Nem beszélt. Olyan magának való, magába zárkózó volt. Aztán megtette.
Neki már mindegy, hogy fúj vagy esik, nem érdekli,  ki mit mond, vagy gondol róla, nem fáj a szíve
egy kis megértés, szeretet után.
- Igen - szögezte le magában. Neki már jó. Talán így lenne a legjobb!
Nem is ment tovább, s ahogy meg-meglehelte gémberedett ujjait, azzal biztatta magát, hogy neki sem kell sokáig fázni.

Ahogy várta a vonatot a sínek között botorkáló kutyára lett figyelmes.
- Szegény kutya! Biztosan ő is fázik.
Odafüttyentett neki. A kutya úgy ötven méterre lehetett, amikor megfordult a hangra. Állt esetlenül,
tétován.
- Na! Mi lesz? Gyere ide!

A kutya lassan, gyanakodva közeledett.
Leguggolt elé, s kezét, mintha kenyeret tartana, a kutya felé nyújtotta.
Az erőt vett magán, s odaóvakodott hozzá.
- Te szegény! - mondta halkan, és megsimogatta a kutya fejét.
A téli fagy mélyen befészkelte magát a kutya bundájába. Ahogy végigsimított rajta a keze, szinte
ráfagyott a csomókba állt szőrre.
Végig dörzsölte a hátát, hogy egy kicsit felmelegítse. A kutya hálás pillantása találkozott az övével.
Lassan megfordult. Arra, amerről jött. Lenézett a kutyára, s csendesen odaszólt:
- Na, gyere! Talán még megvan az a kicsit penészes kenyér. Ma elég lesz kettőnknek.


2009.08.10.-2015.01.02.
Zsefy Zsanett

NA, DE CICUS!


Már egy éve nálunk élt Micó, s egyre erősödött a kapcsolat közte és köztem. Kezdtük megérezni ki
mit szeret, mire allergiás. Ő tudta, hogy az asztal tabu - elégszer kapott a nyakára a virágápoló
spricflaskából vizet, hogy megtanulja.
Én tudtam, hogy csak addig vehetem kézbe őkelmét, míg kettőig számolok, mert azután jött a
karomba tizennyolc köröm. (A macskáknak a hátsó lábaikon csak négy-négy köröm van.)
Ő tudta, hogy mikor jövök haza a munkából, még a kutyusunk csak hegyezni kezdte a fülét, amikor
Micó már az előszoba ajtó előtt ült és várt.
Én viszont azt tudtam, hogy hiába csalogatom mindenféle flancos cicakosárba, Micó a legjobban a
fürdőszoba csendes félhomályában, egy műanyag tálban érzi jól magát. (Éveken át csakis itt
hallottam dorombolni.)
Azt is tudta őcicasága, hogy a karomélesítésre a kárpit nem való! Általában betartotta, de hát mindig
a tiltott gyümölcs a legfinomabb!

- Ne problémázz rajta! - mondta Nórika, az állateledel boltos. Van már macskariasztó spray, használd
azt. Azt mondják, amit azzal befújnak napokig a közelébe se merészkednek macskák.
Ez igencsak jó ötletnek bizonyult, bár amikor a riasztó árára terelődött a szó már kissé én is
megriadtam. Na, de egyszer megéri kipróbálni! Ennyiért csak nem valami vacakot sóznak az
emberre?!

Így hát megelőlegezett elégedettséggel - amit a sikeres eredmény gondolata gerjesztett bennem -
vittem haza a csodaszert.
- Most jól kitolok veled! - gonoszkodtam magamban.

Otthon körbefújtam a nappaliban az összes kanapét, fotelt amit cicakarommentes övezetté kívántam
kijelölni. Sőt, azt megelőzendő, hogy egyáltalán ezen bútorok közelébe se vágyjon még a szőnyeget
is jól körbe fújkáltam. (Eközben Micát természetesen elzártam az étkezőkonyhába. Egyrészt, nehogy ijedtében kiugorjon a nappali ablakán amíg fújkálok. Korábban ugyanis a pfü-pfü hangot a vizet köpő flaska hangjaként rögzítette az agyacskája - amiben persze én voltam a ludas -, másrészt a meglepetést sem akartam elrontani. Sem az övét, sem az enyémet.)

- Micó! Micike!- hívogattam némi hátsógondolattal.
Ez ma nem igen jön be ide - gondoltam, ahogy a pici orrát mozgató, gyanakvóan szimatolgató
macskám néztem.
(- Mukodik - mondtam volna , de akkor még a "Nagy Uri" legfeljebb álmaiban aratta a "babérokat" a
magyar médiában..)

Na mivel a projekt bevált - Mica a nappali és az étkező közötti küszöbön letelepedve buzgón,
szájtátva szimatolgatta a szobát - nyugodtan elkezdtem a konyhai szokásos terepgyakorlataimat...
Tudni kell, hogy L alakú az étkező konyhánk, így az ominózus küszöböt - a nappalit pedig pláne -
főzés közben nem tudom szemmel tartani. Házisárkány teendőim közepette egyszer csak felrémlett
bennem, hogy megnézem szegény, szomorú cicámat, s megvigasztalom, hogy nyugodjon meg, a
többi helyiségben még tiszta számára a levegő..
Csakhogy a küszöbön nem ült senki. Odaóvakodtam a nappali ajtajához, s mit látnak szemeim?

Mica a fotel kárpitozott fejtámláját átölelve enyelgett jobbra, enyelgett balra, fület dörzsölt, nyakat
tekert, hempergőzött. Tisztára, mint amikor búgott.
- Na, de Micó! - korholtam pironkodva. - Az csak fotel!

A cicámat még másnap is kifejezetten vonzotta a macskariasztó. Nem tudom mi lehetett benne.
Egy biztos, nem győztem kiszellőztetni, hogy végre testileg, lelkileg el tudjon válni a cicám a
foteltől..

A riasztó pedig elég riasztó hatásával együtt a kukában landolt.

2009.08.14.
Zasefy Zsanett

KACSA-HÍREK


(Tudósítónktól, Zsefy Zs.-től)

Több ezer pekingi kacsa demonstrált az országúton, így adva hangot elkeseredésüknek: Ha nem
veszik le őket az étlapról, kénytelenek lesznek emigrálni. Szóvivőjük szerint, még nem döntöttek,
hogy utóbbi esetben hol telepednek le, de tárgyalásokat folytatnak néhány külföldi vegetáriánus
szervezettel.
Szelek szárnyán érkezett néhány szimpatizáns vadkacsa, valamint a környező tenyésztelepekről
átkacsázott több tucat házikacsa is.
Sőt! Ez a hír is csatlakozott a tüntetőkhöz.
*
Holnap hazánkban is ici-pici pipi demonstrációra kerül sor hasonló okokból. A résztvevők letehetik
voksukat, és tollukat a növényevők mellett. Az összegyűltek szórakoztatására kisebb műsort is
szerveznek: fellép az ÖTYE – Öreg Tyúkok Egyesülete – harmatos testű tánckara, és a Kakas-
akarattyai kendermagos karate csapat járókeretes szakosztálya. A tyúkláb alá valót húzza a
Gyöngytyúkok Sarkantyú-pengetős csapata.

2013.03.13.
Zsefy Zsanett

FŰSZÁLRINGATÓ VERSENY

...majdnem félperces...

A téma, ami a parkokban, mezőkön és máshol a természet lágy ölén hever - vagy éppen álldigál - a fű és annak babusgatása.
*

Meg nem erősített hírek szerint eredménnyel zárult egy évtizedek óta titokban folytatott kutatás, amiben több ország neves tudósa, nem csekély anyagi forrás kimerítésével vett részt.

Évek óta törte a fejét a tudóstársadalom azon, hogyan lehetne boldogabbá tenni a füvet. Mert milyen élete van egy fűszálnak? Sanyarú. Onnan kezdve, hogy kihajt a földből és nőni, növögetni kezd, semmilyen kényeztetésben nincs része. Pedig köztudott, hogy az mennyire fontos az egészséges testi-lelki fejlődéshez.

Csokoládéval nem kedveskedhetünk nekik, új ruhát sem kaphatnak. Egy nyavalyás Karib-szigeteki kiruccanással sem tudjuk vigasztalni őket. Még arra sem vagyunk képesek, hogy elintézzük, ne azután süssön rájuk a Nap hétágról, miután tövig lekaszálták őket. Az meg egyenesen bűn lenne, hogy füvezésre biztassuk bármelyiküket.

Ám ez megváltozik ezután!

A tudósok rájöttek, hogy azért olyan szép a fű, amikor fújja a szél, mert ringatja, s van-e olyan gyerek, akit ne töltött volna el a boldogság meleg érzése, amikor anyja ölében részesülhetett benne?!
Ez a korszakalkotó felfedezés ösztönözte a kutatókat arra, hogy meghirdessék az első fűszálringató versenyt.
Az a résztvevő, aki a legtovább tudja ringatni kifejezetten szélcsendben, a földtől számítva 5 cm-nél nem magasabb füvet – a magasabbakat nem kunszt -, a természetvédők felajánlásának köszönhetően kap – ha kell, ha nem – 20 négyzetméter műfüvet, ami egy normál méretű szoba füvesítésére elegendő. A verseny feltétele, hogy, minden technikai eszköz mellőzendő – még fű alatt sem használhatnak ventilátort, hajszárítót, stb -!  Akinek a füve elfekszik, az kiesik a versenyből.

Az újságíró kérdésére, hogy milyen módszerrel történik/történhet a ringatás, ha nem használhatnak a versenyzők eszközöket, és nem szakíthatnak ki a földből egyetlen fűszálat sem, az volt a válasz:

“Ez a következő tudományos kutatásunk során elválik.
Addig engedélyezett a fűszálak fújása jobbról balra, és vissza,  altató dúdolása, párbeszéd kezdeményezése. De ne keseredjenek el a kiesők, mert vigaszdíjként kapnak egy pólót, “Ezt már fújhatjuk” felirattal.”

- Ez igazán nemes gesztus, de milyen párbeszédre gondol?

“Megkérdezhetik a résztvevők a fűszálaktól, akarnak-e ezután tehénbendőben pihenni? Az a véleményünk, hogy erre csak nemleges választ adhatnak. Azaz jobbról balra, majd balról jobbra ingatják, ringatják magukat.”

- S, ha nem értik az emberi szót?

“Hja, kérem, az emberek sem értik mindig meg egymást.”


2014.06.25.
Zsefy Zsanett
Fotó származási helye:  http://www.tvmusor.hu/musorProfil/840

FÉLELMEIM, AVAGY SOKK-OK


   Alapvetően megfontolt, előrelátó nő voltam, vagyok. Aki ismer azt is tudja, hogy
vannak rejtett tartalékaim. A pénzt leszámítva. De tudok még meglepetést okozni.

Ilyen, hogy - bár általában bátornak érzem magam - iszonyatosan félek a tűztől. De ugyan ki nem?
Ám egy idő óta a földrengéstől is. Gondolom ez már sokkal értelmetlenebb dolog, hiszen semmiképpen sem tudjuk befolyásolni. Vagy megtörténik velünk is, vagy nem.Mindenesetre ez irányú aggódásom akkor derült ki, amikor szüleimtől elköltöztünk saját lakásba. Hetedik emeletre.

1977-ben több kisebb földrengés is volt a környező országokban és hazánkban is.
Ekkor alakult ki az a szokásom, hogy az ilyen hírek után napokig felöltözve aludtam, hátha
menekülni kell, és akkor ne már pizsamában!
Mindenkire gondoltam. Páromra és kisfiamra is. Ruhákból, konzervekből túlélő csomagokat
készítettem. (Persze titokban..)
*
Már férjnél voltam, amikor édesapám vett egy kis - háromszögletű - telket a Diószegi úton. Úgy a
hetvenes évek elején. Apuról tudva levő volt, hogy mindent maga csinált.
Az első kapavágástól a víkend-ház utolsó téglájáig. Szó szerint vehetjük még a téglát is, hiszen
bontott anyagból készített mindent. A vizes blokktól kezdve a parkettáig. De mire kész lett a ház, a
kert egyik szegletében a műhely, a tyúkól, a galambdúc, bizony senki nem mondta volna, hogy nem
vadi új alapanyagokból dolgozott. (Még a másfél méterrel magasabb kertoldalt is egyedül "gyalulta"
annak idején kétkezi munkával vízszintesre.)
Készített kerti kapát, asztalokat, ajtókat, s a kedvemért rácsokat az ablakokra.

Éppen ez az amiről írni szeretnék. Mert mi a kis ház - másfél szoba összkomfort, majdnem 35
négyzetméter, ami a hetvenes évek végén nagy szó volt! - elkészülte után minden nyáron ott
töltöttük a szabadságunkat. Előbb csak a gyerekekkel, azután már a kutyáink, és a papagájaink is
velünk tartottak. Mesés idők voltak azok egy városi család számára. Főleg a fiúknak és a
kedvenceinknek.

De számomra csak a nappalok teltek felhőtlen boldogságban. Ahogy leszállt az est, és a kert egyik
kerítése melletti öreg nyárfasor a legkisebb szellőre hangos zizegésbe, susogásba, nagyobbacska
szélben már rémisztő zúgásba kezdett, rajtam úrrá lett a félsz. Állandóan betörők lépteinek zaját
hallottam ki a falevelek zúgásából. Hiába volt a párom, és a gyerekeink részéről minden győzködés,
én szinte egész éjjel az ablakokat, ajtókat lestem. Néha - ez akkor nagyon okos gondolatnak tűnt -
bátran..kirontottam nagy zajjal a házból, a kutyákat is kiengedve. Mert azok bent aludtak az
előszobában, hogy "kéznél" legyenek, ha meg kell bennünket védeni..
*
Az örökös félsz idővel egyre jobban befészkelte magát a kis házba, és sehogy sem akart tőlem
megválni. Így kitaláltam, hogy kis baltát teszek a fekhelyem mellé. Erről természetesen nem
világosítottam fel a családot. Legalábbis, amíg le nem buktam. Ez pedig elég soká következett be.
Kábé a harmadik nyaralásunknál.
Így már néhány éjszakát nyugodtan át tudtam aludni. Amíg egy újabb gond nem merült fel.
Egyik éjjel felriadtam valami zajra. Már nyúltam volna a kis baltáért, amikor rádöbbentem,
hogy a párom szöszmötöl a konyhában. Ekkor hasított belém, hogy a sötétben - ami a kertségekben
azt jelenti, hogy a beszűrődő alig közvilágítás arra sem elég, hogy az orrát meglássa az ember - akár a páromat is fejbe kólinthatom tévedésből.

Szóval a kis baltát idővel száműzni kell! - villant az agyamba. Valami más megoldásra van szükség.
A rács tűnt a legjobbnak. Így kénytelen-kelletlen idővel apukámat is beavattam gondjaimba, aki
végül is rászánta magát és saját kezűleg olyan rácsozattal látta el az ablakokat, hogy azt a jó Isten sem tudta volna egy könnyen leszerelni.

Sajnos nem maradt jobb kép a házról:
és itt még egy ideiglenes garázs is bezavar a képbe -

Sokat dolgozott Apukám. Túl sokat. Mégis vidám volt:
Anyu a fiúkkal:

Azt hihetnénk, hogy innentől felhőtlen volt minden éjszaka. Az is. Amikor nem borult be.
Ám az én fantáziám tovább működött. A következő évben már újabb tragédia bekövetkeztétől tartva
riadtam fel éjszakánként. Ez pedig a tűz volt.
A gázpalack, és a villámlás lett a potenciális gyilkos fegyver rám és családomra nézve. Mert mi
történik, ha felrobban a gázpalack - amit ugyan minden nap hússzor megnéztem lefekvés előtt, hogy
elzártam-e, és naponta szappanhabbal, hogy nem ereszt-e, de sosem lehet tudni..

Na és a villámok! Amiktől addig sosem féltem. Mert, ha tűz ütne ki a becsapódó villámtól, az esetleg felrobbanó gázpalacktól? Ha mindez éppen az egyetlen ki-bejárati ajtó környékén történne?
Akkor meg a rácsok miatt nem tudnánk kimenekülni....!
*
1997-ben - apu halála után - eladtuk a kertet. A szívem majd' meghasadt. De képtelen lettem volna a
szép emlékek ellenére a szörnyű éjszakák miatt akár csak egyszer is ott aludni, mert ahogy telik az
idő, a félelmeim száma sehogy sem akar csökkenni.
Most már állandóan attól félek, hogy pánik beteg leszek..... :)))

*
Kis gémeskutat is összeütött Papa az unokáknak, és természetesen vizet is lehetett belőle nyerni. :)
Voltak galambok - és tyúkok - is a gyerekek örömére:

2012.01.16. 
Zsefy Zs.

OTTOKÁR ÉS A HÚSVÉTI KÉSZÜLŐDÉS



Főhősünk, Otto-kár, akinek már neve is sejtetni engedi születése okának hiábavalóságát.
Valahogy az életben sem jött össze neki semmi.
Ha mégis, akkor fogalma sem volt, hogy mi az, és hogy hogyan csinálta.
Egyetlen eredményt tudott felmutatni, amiért ő nem, csak jövendőbelije ősei mondogatták örökké, hogy kár. Ez pedig a házasságkötés.

Élete párja, Lujza is ismerte a mondást, mi szerint az ellentétek vonzzák egymást. Csak azt nem tudta, hogy ez addig igaz, amíg nem kerülnek egymás közelébe.
Igazság szerint, ha Kicsiszívem hárpiává változott volna Fiam mellett, azon sem csodálkozhatnánk, de ha nem minősítjük Ottokárt, akkor ne tegyük Lujzával sem!

Egyik alkalommal az asszony ” vagy, ahogy Ottokár nevezte bordáját, Kicsiszívem ” éppen a húsvéti ünnepekre időzítette ősei felülvizsgálatát. Állapotuk, környezetük, hangulatuk, anyagi helyzetük felmérését.
Úgy tervezte, hogy az ünnep előtti hét két-három napja éppen alkalmas időpont erre, és majd csak húsvéthétfőn tér haza ” ahogy ő becézte hiányos csontozatú párját”, Fiamhoz.
Indulás előtt kiadta az ukázt kisreményű illúziókért is kár párjának, hogy csak takarítania kell, a tojásfestéket, csoki nyuszit megvenni, és esetleg a tojásokat megfesteni. Minden más elkészítve, ott lapulnak a hűtőben. Így hétfőn csak terítenek majd és várhatják ” saját gyerek híján ” a szomszéd fiúcskákat.

Ottokár vette is a lapot. Vagy forgatta kellő irányba az antennáit. Teljesen mindegy. Csak arra volt befogadó, amit meg akart hallani. Minden más a rejtvényfejtés körül forgott. Ő meg körülötte.

Eljött Húsvéthétfő. Ami előtte volt, azt akár ki is hagyhatjuk. Ottokár is azt tette.
A takarításba nem feccölt sok energiát. Nem is igen tudta, mit kellene tennie, de szerinte kár minden erőlködésért. Másnap úgyis kezdhetne mindent elölről.
A port a tv képernyőjéről is csak azért fújta le, mert már elég homályos volt a kép. Mást meg nem szokott nézegetni.
Az étkező és a konyha padlózata mégis szemet szúrt neki. Hiába mondta anno Kicsiszívemnek, hogy ne vajszínűt vegyenek, vagy legalább némi minta legyen rajta. Csökönyös párja rá se hederített.
” Na, ezzel lesz még dolgom ” gondolta, s mert szerinte kár minden felesleges fizikai erőfeszítésért, inkább az agyát tette próbára. Igazán nem rajta múlt, hogy nem hagyta magát.

Végül mégis zseniális gondolata született. Elővett egy csomagolópapírt, leterítette a padlózatra, s a kamrából előkotort egy ezeréves festékes dobozt. Benne fekete zománccal.
Ecset híján a palacsintasütéshez használt lúdtoll is remek ötletnek bizonyult, hogy bemázolja a csomagolópapírt. Majd Fickót némi csirkemell-sonka lobogtatásával kicsalta rejtekhelyéről, és bevágta a festékes papírlap közepébe. A macska ijedtében őrült iramban rohant végig az étkezőn, át a konyhán, ki az előszobába.

Ottokár elégedetten nézte a macskanyomokat…
” Még egy pár hely kimaradt ” gondolta, s miután a csomagolópapírt eltüntette a földről, Fickó után vetette magát s újra végigkergette a helyiségeken.
Néhány elkenődött foltot leszámítva, amit a macska akkor hagyott, mikor rémületében úgy futott, hogy a fordulókban csak a hátsóján tudta lefékezni magát, az összkép Ottokár szerint nem volt elhanyagolható. Valószínű a hatás sem lesz az.  A biztonság kedvéért, hogy megőrizze a minták eredeti szépségét, a macskát bezárta a szobába, ő pedig innentől kezdve a sorba állított székeken közlekedett.

Ám a tojásfesték kiment a fejéből. Húsvéthétfőn pedig már hiába is rohangált volna.
Az ötletektől szétrobbant fejében megjelent egy tekercs fekete cikkszalag, amit még a konnektor javításakor hagyott náluk a villanyszerelő.
Csinos kis csíkokat vágott hosszában belőle. Itt-ott ugyan a szélesség és a hosszúság nem volt kifejezhető ugyanazzal az aránypárral, de ettől nyugodtan eltekinthetünk, ha a vendég mondjuk tíz dioptriás szemüveget visel.

Szóval csík volt. Tojás is volt a spájzban, csak spirálban rájuk kellett tekerni a cikkszalagot.
A látvány nem volt leírhatatlan, csak egyhangú. Gondolta, becifráz.
Kis pöttyöket vágott a szalagból és azokat ragasztotta a maradék tojásokra. Még szabadalmat sem sértett vele, hiszen a Túró Rudi pöttyei pirosak…

Már csak a csoki nyuszi okozott gondot. Mert miért pont azt vette volna meg, amikor semmit sem vett meg időben.
 *
A szomszédtól kölcsön kapott nyúlfi tündéri, örökmozgó orrocskája, hatalmas szemei, fülei nagyon lenyűgözték. Olyan igazán nyulas volt. Hogy szőrösebb az átlagos csoki nyuszinál, az bevallom, okozott Ottokárnak némi gondot.
De végül alufóliába álmodta ” akarom mondani tekerte ” nyuszkót, néhány helyet kihagyva, úgymint pofika, fülek, lábak. Elvégre, ha a lóláb is kilóghat a szólásban, akkor a nyuszié is megengedett. Sőt hasznos is, hiszen a macskatalp-minta projekt sikeres kivitelezése maga után vonzza a nyúllábak porcukros kakaóval hintését is.
Csak azért nem csokiba mártását, mint a bonbon-meggynél, mert fogalma sem volt Ottokárnak, hogyan készíthetne csokoládét.
*
Húsvéthétfőn ahogy Lujza belépett az előszobaajtón az elé tárult látvány egy enyhe elektrosokkal ért fel. A bejárattal szemben éppen az étkező asztala vonzotta volna egyből a belépő tekintetét, ha a vajszínű járólap macskatalp-nyomaitól ” mint egy fejszecsapástól ” Kicsiszívem nem esett volna mély kómába.

Fiacskám vidám hangja némileg magához térítette, ahogy örömmel kiabált a messze, mintegy fél méteres távolból:
” Kicsiszívem, nézd csak mivel vártalak!

Még látta, hogy a megterített étkezőasztalon a szendvicses tálcák, szeletelt kenyerek, piros masnival fehér porcelántálcához kötözött sonka, és feketemintás emos tojások társaságában, egy kenyereskosárban alufóliába öltöztetett nyúl eszi a macskafüvet… de az már csak homályos nyomot hagyott benne, ahogy a nyúl egyszerre a padlón termett, és kellemes kakaó illatot hagyva maga után, alu-ruhájában,  Boci csoki felirattal és vonalkóddal a hátsó fele fölött kiugrándozott mellette a nyitott ajtón át a folyosóra, egészen a szomszéd ajtajáig.

Amikor a szomszéd gyerekek a háta mögött kedvesen rászóltak, hogy -” Lujzi néni! Szabad-e locsolni? ” - na, akkor már nem tudta, hogy hol keresse magát.

Magánkívül vetette oda élete párjának:
"- Ottokár! A feleségedet keresik!"
 *
A húsvétot követő pár napban Ottokár az ünnep készülődéseit végre kipihenhette.
Egyetlen teendője maradt nap, mint nap: drága Kicsiszívemhez ment látogatóba a pszichiátriára.
Igencsak figyelmes férjhez illően minden alakalommal vitt egy-egy húsvétról kimaradt emos tojást, és megnyugtatta Kicsiszívemet, hogy szépen alakul mindenhol a járólap.

Vett vajszínű zománcfestéket, és hogy időre elkészüljön, kölcsönkérte a szomszéd macskáját…


2012.04.06.-2014.04.14.
Zsefy Zsanett

PREVENTÍV


Misi egy csudabogár volt. Már úgy született. Még most  - ötvenévesen - is az látszik rajta.
Pár szál haj, némi fog, és mosoly.  A vezetékneve is rászabott volt. Csak néha lógott ki belőle, ha kolléganője s egyben temperamentumos riválisa feldühítette. Olyankor nem volt mosolygó. Csak kapkodott levegő után, ami nem volt feltűnő, hiszen a munkája a levegőtisztaság védelme volt. Ez adott nap, mint nap okot és lehetőséget, hogy ráönthesse, vagy jobban mondva zúdíthassa annak nyakába egy szuszra az összes hülyeségét, aki éppen kéznél volt. Ezekben az agyszüleményekben többnyire volt ráció, de az ötletek útközben valahol mindig elvesztek.
Egyszóval sem külsejében sem talentumát tekintve nem villant ki más csendesen ügyködő mérnök kollégái közül. Mégis a hiányzónak látszó - de lehet csak jól palástolt - vonzó külső  ellenére valahogy megkülönböztetett figyelmet csikart ki környezetéből.
Mert vannak ugyebár a kigyúrt, jó testű, néha még értelemmel is kellőképpen megtámogatott férfiak…és vannak, akik se azzal se ezzel nem bírnak. Misi előbbivel nem, de utóbbival bőven rendelkezett.
Volt gógyija, ha az izmairól ugyanezt nem is mondhattuk el. És voltak nők - szép számmal - akik épp ebben a párosításban láttak, és találtak valami izgatót.
Azért a legjobban Misi járt, hiszen mind - és gyakran egyszerre többen is - őt izgatták. A gond csak az volt, hogy mint minden zseni, ő is vészesen szórakozott volt. A névmemóriája egyenesen csapnivaló. Kolléganőjeként nap, mint nap fültanúja voltam telefonos csevejeinek, amit természetesen nejével és tucatnyi barátnőivel folytatott. A hívásokat persze hogy a nők kezdeményezték...
 Misi pedig fülig érő szájjal nyomta a gyengébb nem érzékeny füleit is pirosító dumát.
Egyszer  - az aznapi sokadik szerelmetes telefoncsevej után - nem bírtam már megállni, és rákérdeztem:
- Mondd Misi, nem félsz, hogy elszólod magad? Még sosem szólítottad a nejedet valamelyik barátnőd nevén, vagy fordítva?
Misi nevéhez méltóan hatalmas szmájli-szájjal kérdezett vissza:
- Hallottad már valaha is, hogy bármelyiküket a nevén szólítottam?
 Csak egyszer cseréltem fel az egyik barátnőm nevével a feleségemét... Azóta mindegyiket úgy üdvözlöm, hogy: Helló, Kedves...


2012.07.12.
Zsefy .Zsanett

MIÉRT NEM ÍROK VERSET

- Mikor írsz már verset? - kérdezte a párom kissé szemrehányó hangon. - Tessssék?? - Kérdem! Mikor írsz már verset? - Vagy azt csinálod? - Azt hiszed, hogy csak úgy elővillantom a sosemvolt otthonkám zsebéből? Mikor most még egy szikra sem pattan a ki lázas agyamból. Ahhoz nyugalom kell! - mondtam kis éllel. De persze nem dühösen. Á, dehogy! - Úgy hogy juszt se írok! - Legalábbis, amíg az ebédet el nem készítem - de ezt már nem mondtam, csak gondoltam, azzal kivonultam a "munkaszobából", ami arról kapta a nevét, hogy itt maximum számítógépezni lehet - s az már nyugdíjasoknak munka -, mert csak egy asztal a géppel, két szék, egy kis szekrény, egy kicsi kerek asztalka, s a kutya fotelje fér el. Az eszement tervező ugyanis ötszögletűre tervezte a szobát, de nincs egy oldal az ötből, amin egy kanapé kényelmesen elférne. Így mivel másra nem jó, idejárok  "alkotni". Én az ismert, internetes, erényes, érdemes újságban virtuskodom, míg a párom a politikai fórumok hangulatát igyekszik színesebbé tenni. Természetesen egy gépen osztozunk...
Ja, a fotel? Az tényleg a Dettié! Kidobni még túl jó, ráülni már kényelmetlen, a kutya pedig kinézte magának. Hát legalább neki legyen jó. Úgyis úgy követ minden hova, mint egy kutya.

A cicák nem olyan igényesek. Verhetjük a billentyűt nyugodtan, miközben hol az egyikük farka lóg be a képernyőbe, hol a másik terül el a klaviatúrán, esetleg bele is tapos valamelyik hsz-be. De így szép az élet. Együtt, egymás hegyén-hátán. Arra biztos nem kell panaszkodnunk, hogy unatkozunk, vagy magányosak vagyunk.

Nos miután a verstémát a párommal kölcsönös megegyezéssel lezártuk - én mondtam rendben, igazad van drága, írni kellene, de juszt se fogok - kivonultam valamit összeütni a konyhába.
 A kaja előbb-utóbb eloszlatja a homlokán sűrűsödő fellegeket.

A poharakra ügyelnem kellett. Ezért inkább egy lecsót ütöttem össze. Teljes odaadással készítettem elő a hozzávalókat. A szivárvány színeiben pompázó paprikákat hosszában ketté, keresztben pedig úgy két centi széles csíkokra daraboltam. A hagymaszeletek már a forró zsír marasztaló sistergésében próbáltak végső búcsút venni földi, akarom mondani már csak konyhai életüktől. Időnként csípős megjegyzésekkel illették a köztük ész nélkül, össze-vissza kotorászó fakanalamat. A piros paprikazuhanyt viszont szó nélkül tűrték. Nem így én, amikor egy falatka paprikát bekaptam.
- Húú - üvöltöttem fel, s a párom látva, hogy senki nem jelent meg a munkaszoba ajtajában, de az üvöltés még javában tart - nyugodtan hsz-elt tovább. Gondolta, amíg engem hall - ott -, addig csak nem vagyok halott.
Kiderült, hogy a gyanútlanul felszeletelt két kiló paprika valamelyike, - vagy mind - méregerős. Megkóstoltam még egyet, de már annyira langalt a szám, hogy nem tudtam eldönteni csíp-e. Ekkor jelent meg a párom, s látva vörös fejemet, ő már óvatosan kapott be egy darabot.
- Hát ez nem csíp! - Akkor szerencséd van! - vágtam vissza keményen, de a következő pillanatban párom a fejét ingatva, lihegve hagyta el a konyhát.
Így azután egyedül, kellően felhevült állapotban voltam kénytelen az összes paprikadarabkát egyenként megszabadítani az erejétől. Közben azon mérgelődtem, hogy miért is nem előztem meg a bajt? Mindig megkóstolom főzés előtt, ha a piacon veszem. De most a zöldséges Icukától vettem, aki biztosan elfelejtett szólni, hogy erős. Mert egyébként még ezt is jelzi. Pedig megtehetné, hogy nem szól. Tavaly ugyanis egyik alkalommal megkért, hogy ha már úgyis a szomszéd Coop-ba megyek, vegyek neki egy doboz Multit. Ide is adta rá a pénzt.
Ez még a kora reggeli órákban történt. Én ugyan mondtam neki, hogy vigyázzon velem, mert három dologból mindig elfelejtek négyet. De csak nevetett.
De nem is volt különösebben semmi gond. Bevásároltam, hazamentem, otthon mindent elvégeztem, azután délután jól kipihentem magam..Egy kis szunya. Azután kisebb szívroham. - A cigi! Rohantan, mint az őrült vissza Icukához, de már délután fél hatkor valahol éppen cigarettára gyújtott, s az biztos, hogy nem az én Multimból, mert azt csak másnap kapta meg, s bevallotta, hogy két teljes órán át reménykedett, azután elküldött mást a boltba. Cigiért.
 Azóta már vettem neki többször is, de minden vásárlás alatt azt motyogtam magamban: cigi, Icuka, cigi, Icuka, cigi...

Visszakanyarodva a lecsóhoz, a végén csodálatosra sikerült. (Kolbászosan és tojással szeretjük, egy kicsit csípősen...)  De ez egyáltalán nem csípett. - A csudába! Túlságosan jól kivágtam az ereket. Sebaj! Szerencsére van Erős Pista. Tettem belőle a lecsóba, s a paprikák kivágott erejét egy kis tányérkán az asztalon hagytam. Ha mégsem lenne elég csípős.

  A párom ismét megelőzött a kóstolásban és agyba-főbe dicsérte a remekemet. A kidarabolt erekből is tett bele, de csak nem érezte erősebbnek, mint előtte. Na, gondoltam, akkor az összes erős nekem maradt. Óvatosan vettem én is a nyers paprikaerekből a tányéromra és átadtam magam a csodás ízkavalkádnak. Na még egy kis erőset, na még..
S addig-addig szedegettem, hogy az összes nyers paprikaeret megettem. A lecsóhoz. Egy cseppet sem csípett.

S én ezzel bíbelődtem majd negyed órán át!

Most már tudjátok, - többek között - miért nincs időm verset írni.
Amúgy ontanám..


2009.09.25. 
Zsefy Zsanett

HA MÁR A FÉNYT MEGLÁTTAD

A humor a sértődések okozta lelki bajok megelőzésére kitalált igazságdrazsé, ami kívül csoki, belül kinin. Tudvalevő, hogy a kinin fájdalomcsillapító, érzéstelenítő és lázcsillapító. A csokoládé pedig csali.
Így a humor az emészthetetlen valóságot teszi fogyaszthatóvá.

"Élménybeszámolóm" groteszk feldolgozása személyes - hasonló cím alatt megírt - élményemnek...Túlzásaival az eredeti írás komor hangulatát próbáltam itt "jobb kedvűre" átkonvertálni. Az írásommal nem kívántam általánosítani, és bárkit megbántani, de jelezni igen, hogy nekem szerencsére gyakran volt/van szerencsém.
***

- Nem. Nem vagyok hajlandó maradni. Elegem van már a mindennapos álmaidból. Elegem van a túlórákból. Mi lenne, ha végre zöld rétről, s nem egy újabb kísérletről álmodnál, kedves Főnök?
Nem. Semmi bajom sincs veled, csak torkig vagyok. Én itt güzülök, Te pedig még egy normális marhalábszár pörköltet sem tudtál összeütni a névnapomon.
Hogy a többiek óhaja volt a kolbászos paprikás krumpli? Kit érdekel? Neked lett volna kutya kötelességed a névnapi bulimon a beosztottad kedvében járni!
Na, de mit is várhat az ember egy főnöktől? - azzal kiviharzott az asszony a laborajtón, mely utóbbit úgy bevágta, hogy az kulcs nélkül is rázáródott.

A kollégája már elment csúsztatni.
Jellemző.
Ahogy dühösen trappolt le a meredek lépcsőn még felderengett az agyában, hogy a főnöke másnap reggelig is ott vesztegelhet egyedül a laborban, ha nincs nála mobil, mivel pont aznap valami vonaljavítás elhúzódása miatt a cégnél a vezetékes telefonok nem működtek, s így még lakatost sem tud hívni.
- Úgy kell neki! - gondolta az asszony, - legalább, ha unalmában elalszik, az újabb megálmodott kísérletet helyben prezentálhatja. Maga. Magának.

Már a gyárudvaron rohant mínusz százas tempóval, - ha ideges volt mindig sietett - amikor belehasított valami égető fájdalom.
- A francba ezzel az infarktussal! Azt hiszi a jó Isten, hogy van nekem erre időm? - azzal beleájult egy közelben - a szokásos észvesztő tempóban - dolgozó, harmincas építőmunkás karjaiba. Az éppen hazafelé tartó kolléganőjének nagy nehezen sikerült onnan kiszabadítania, és orvoshoz fuvaroznia.

Az asszony (szemész) háziorvosa alapos előtanulmányokat végzett korábban az ortopédián. Így kapásból - no egy kicsit az asszony is unszolta - kiállított egy mentőbeutalót, ha mégis a betegnek lenne igaza az infarktust illetően. (Igaz ő is gyanakodott kicsit.)
A rosszullétek jöttek-mentek.
Az asszony úgy döntött a kórházba inkább busszal mennek.

A család kitett magáért. Mindent összeszedtek a kórházi tartózkodáshoz - a papucstól kezdve a lábtörlőig - hátha hosszan bent tartják az asszonyt és végre lesz egy kis nyugtuk is.

A sürgősségiben nem csalódott. Rohangáltak az orvosok, nővérek, mentősök, mintha dolguk lenne.

Miután az asszonyt kivizsgálták, kedvesen bevágták egy szobába, és késő estig rá se néztek. Pedig fürdött is, ki is csinosította magát.
- Hja. Pont Ezeknek? - gondolta, s bánatában elindult a mosdóba.
Most sem jutott el odáig. Otthon is csak halogatta. Majd később...
De ki gondolta volna, hogy itt juszt se engedik dolgára, hanem rögvest belegyömöszölik egy kerekes székbe, s már rohannak is vele?
Útközben érte a meglepetés: viszik az intenzívre, mert egy ágy már napok óta üresen vár az infarktusára.

Itt három nap és három éjjel sikerült intenzív kapcsolatot tartania az osztály orvosaival, nővéreivel. Legemlékezetesebb pillanat az volt az asszony számára, amikor egy jóképű, huszonötös rezidens megmagyarázta neki, hogy mi vár rá, ha még egyszer felkel és kimegy a vécébe...
Szemvillanásaiból semmi jóra nem gondolhatott.

A negyedik nap reggel eltanácsolták a belgyógyászatra. (A Tanár úr is egy követ fújt a rezidenssel, aki nem tolerálta korábbi mellékhelyiség-tesztjét. Pedig milyen flottul ment minden. Az összes ráaggatott-tapasztott elektródácskának, csipesznek a helyét felírta indulás előtt egy cetlire, hogy sikeres akciója után mindent ugyanoda tehessen vissza. Nem is volt abban semmi hiba. Kivéve a lebukást.)

Na de végre a belgyógyászaton már nem kellett tálaznia. Ott hagyták menni a dolgára.

A napok elég gyorsan teltek. Megtanult pasziánszozni, és lélekturkász-kodott betegtársai családi kapcsolataiban. Unalmas perceiben még néhány könnycsepp erejéig meg-megsajnálta magát. Mi lesz, ha már alig lesz? De megvigasztalta a tudat, hogy ha egyszer elfekvős lesz, legalább mások is sajnálják kicsit.

A belesdokit marhára nem érdekelte, hogy az asszony mennyire szeret az osztályán lenni. Hálapénz nuku? Ágy is nuku. Oda mehet, ahova küldi. Egy kis szurka-piszka a szívkoszorúérben az asszonynak sem árt - gondolta a Tanár úr, s azzal átpasszolták a kardiológiára.

Ott se perc, s már arra eszmélt az asszony, hogy egy eldugott helyen fazonigazítást végeznek rajta.
- De hiszen a karomon keresztül katétereznek! - méltatlankodott, de megnyugtatták, hogy csak a biztonság kedvéért. Hátha nem sikerül, s akkor még arany tartaléknak ott van a lába.

A műtőben a hangulat a tetőfokán volt, amikor betolták. Az orvos éppen az előző napi elpuskázott katéterezését ecsetelte, miközben az egyik nővér felmosta a röhögéstől fetrengő műtősnőt.
Végre - gondolta az asszony. Egy kis élet. Itt legalább ragad rám valami vidámság.

A műtét valami tökély volt. Ha nem is kéj. A műtősnő első munkáját dicsérte a nyomókötés, amivel az asszony csuklóját a katéterezés után elszorította. Beleadott anyait, apait. Ne mondja az a nyamvadt beteg, hogy sajnálta rápazarolni az erejét.

De valahogy az asszonynak nem volt szerencséje ezzel az osztállyal sem. A katéterezés után pár perccel éppen a triplájára dagadt, püspöklila karját csodálta betegtársaival, amikor se szó se beszéd már az érsebészeten találta magát.

- Na, ne! - méltatlankodott magában. Már megint én. A fél karját odaadta volna, csak még egy kicsit hagyták volna szenvedni. Szenvedni olyan jó! S most ettől is megfosztják. Rendbe hozzák, s már mehet is haza! Még talán a munkahelyére is visszamehet...

Eszébe jutott a főnöke meg a laborajtó. Na, azt már nem!

- Asszonyom! - fordult doktor Mackó, a nagy tekintélyű (b)érsebész az asszonyhoz néhány órás lelkiek-beható együttlét után:
- A karjának annyi. Ha sokáig kell még várni a műtétet alátámasztó laboreredményekre - a rosseb egye meg azokat a lassú laborosokat - akkor a karját inkább amputáljuk. Nekünk nincs időnk lacafacázni. Igazán sajnálom, de nekem pár óra múlva egy partira van meghívásom, a medikának randija lesz, a műtősnő pedig bejelentkezett a fodrászhoz.
- No problém - suttogta az asszony minden erejét és tudását összeszedve. Többet nem is akart és nem is tudott volna mondani, hiszen folyékonyan csak az anyanyelvén hallgatott. Hát még néhány Xanax befolyása alatt.

- A francba! - hallotta a doktor felhördülését.
- Ennek a hálapénznek is lőttek - fakadt ki dühösen doktor Mackó, majd odahorkantott a bájos kis medikának, hogy:

- Most már mindegy. A műtét elmarad, mert megjöttek az eredmények a laborból, ami szerint végre amputálhatnánk, de ennek a hálátlan betegnek semmi se szent. Nem visszatért a karjába a vérkeringés mihelyst meglazítottam a kötést?
- Nem megmondtam, hogy jól szorítsa el! - ordította a nyárfába átment műtősnőnek a doki.
- De hát beszélhet ezeknek az ember.


Az elmaradt műtét teljesen kimerítette az asszonyt. Napokon át csak tűrte, hogy mindenki a kedvében járjon. Egészen legyengült tőle. De szinte szárnyakat kapott, amikor észre vette, hogy a szíve csücske, a bájos Undorka nővér végre valami színt vitt az unalmas kórházi napok hangulatába:

- Ahá! - és elöntötte az elégedettség érzése az asszonyt, ahogy meglátta az éjjeli szekrényén az elcserélt gyógyszeres dobozt.
- Na most kitolok veled! Ezért biztosan kirúgnak - gondolta, s szájába öntötte a dobozka tartalmát, amiben remélte benne van az összes olyan tabletta, amire allergiás.
Azután a doboz tetejét, amin a másik beteg neve állt, jól láthatóan a mellére tette, majd összekulcsolt kézzel lefeküdt az ágyra, és várt. Várt és várt.

Egyszer csak az ablakon át erős fény vágott a szemébe.
- Csak nem? Ez már az lenne? De az alagutat még nem is láttam! - gondolta az asszony, s izzadt hálóingében értetlenül felült az ágyon.

Az ágy mellett kutyája szuggerálta átható pillantással, miközben a konyha felől csábító kávéillat lebegett be.


2009.08.11.
Zsefy Zsanett

ÉN OTT LENNÉK MINDENÜTT

— Neeee! Ne csináld! Hagyd abba! Nem tehet róla, hidd el! Nem őmiatta vagy az, aki!
      De amaz meg se hallotta. Ütötte, rúgta, vágta ahol érte. A hajcsomók az ujjai között, mint törött
szalmaszálak sárgálltak.
Hiába kiabáltam, próbáltam megfékezni.  A lány kivetkőzve magából minden elfojtott indulatát
beleadva püfölte a tanárnőt.
Nem gondolkozott, csak üvöltött, ahogy otthon már megszokta. Ami már olyan természetes volt.
Számára ez volt az élet. Megtorolni, akin csak lehet. A nem kívánt életet, a maga bűnét, a mások
szerencséjét, saját be nem ismert gyengeségét, öröklött vagy felszedett semmi létét.
Tudatalattija diktálta? Vagy tudatosan kereste a balhét? Egyre megy. Nála esélyem sem volt, hogy
észrevegyen. Nem találtam otthonra keserű, kisiklott világában.

      A tanárnő kétrét görnyedve, gyomrára tapasztott kézzel vonszolta magát az ajtó felé.
 — Ne hibáztasd magad! — súgtam neki. Mindig jól cselekedtél, vagy igyekeztél tudásod szerint,
és  emberségesen a legjobbat adni. Kivétel nélkül. Tudod, ez nagyon nehéz! Elismerésem!
Akaratlanul is ott ólálkodik a legtöbb emberben az előítélet. Csak beszéltek róla, hogy így ne, meg
úgy ne! Hogy nincs különbség emberek között...Azután Ti magatok fabrikáltok az egyformából
elütőt.
Ti raktok keresztet arra, aki még meg sem született, s ti mártjátok tiszta vízbe nagylelkűen, vagy
sajnálkozva, éppenséggel valami kegyet gyakorolva, holott a keresztvízzel még nem lett se több, se
kevesebb a másiknál. Csak van egyik és másik. Ahelyett, hogy együtt, és egyformán léteznétek.
Jóban és rosszban. Ítélve, és nem elítélve. Kiváltság nélkül, egyformán mérve.
Ahhoz, hogy másképp legyen, egyedül nem vagy elég.
Na, nem marcangollak tovább. Inkább lenyugszom, veled együtt.
De már látom, hogy sokat ismét nem pihenhetek.

*
      A kisfiú angyali arca még álmában is kipirult. Olyan régen vágyott már arra a mobilra, de hiába.
Tudta, hogy nem a szülein múlik. Vagy mégis? Ha ő is olyan gazdag családba születik, mint az
osztálytársa, akkor már annyi, de annyi játéka lenne. A mobilt megvenni meg se kottyanna. A
legmenőbb cuccokban járna, nem a bátyja gönceiben. Karácsonykor síelni vinnék, nyáron lehet,
megláthatná a tengert is.
      Ekkor valami megbirizgálta a kisfiú orrát. Önkéntelenül odakapott, majd átfordult a másik
oldalára. De az előbbi álomnak nyoma veszett. Már ruha is alig volt rajta, s csodálkozva vette észre, hogy milyen fekete a bőre! Le akarta mosni, de a kunyhó sarkában álló mocskos műanyag kannában is csak valami koszos lötty volt. Igazi falakat sem látott. Helyette  gallyakból összetákolt, valami sárral tapasztott oldalak takarták úgy-ahogy a helyiséget a kinti világtól.
Körbenézett. Itt lakik?
És hol az ágya? Hol vannak a játékai, a könyvei? És anyáék?
Lehet, odakint, az a rikító rongyokba burkolt nő az anyja?

Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát… de hűtő sem volt. Annál több légy körözött egy földön
felejtett edény felett. Belenézett, s az undortól felkavarodott a gyomra. Kukacok nyüzsögtek az alján.
A maradékot már nem lehetett felismerni. Ha egyáltalán volt benne valaha is ételmaradék.
A szegénység  szinte üvöltött mindenfelől.
A kunyhó előtt, a porban majdnem meztelen, csontsovány gyerekek feküdtek…
Egyik-másik még nyöszörgött, üveges tekintettel bámulva a perzselő semmibe. A legtöbbjüknek
annyi ereje sem volt, hogy sírjon, nemhogy megmozduljon. A mellettük üldögélő felnőttek is révült
tekintettel meredtek maguk elé. Az éhség szinte kézzel fogható volt.
— Haza akarok menni! — kiáltott fel álmában az angyalarcú, s hirtelen, mintha rugóra járna,
kinyitotta a szemét.
      A szoba sarkában ott állt egy csinos kis fenyő. A díszek rajta ismerősen csillogtak. Alatta némi
déligyümölcs volt egy fehér, tiszta tálkában gondosan elrendezve.
Anya és apa álltak az ágya mellet, bratyójával, mosolyogva.
— Na, te hétalvó! A Télapó hiába várt rád. Sokfelé van dolga, tudod! Ezért ránk bízta, hogy ezt a
csomagot átadjuk neked.

Azzal egy masnival átkötött kis dobozt nyomott anya a még álomtól kábult angyalarcú kezébe.
Egy mobil volt benne. Na, nem egy flancos márka, de igazi mobil. A kisfiú szíve hevesen kezdett
verni, majd elsírta magát.
— Nem, nem kellett volna! Én akkor is szeretlek benneteket, ha nem tudtok megvenni mindent!
És örülök, hogy Ti vagytok a szüleim! És örülök, hogy itt lakom! És soha többé nem akarok máshova születni! — kiabálta zokogásba fulladva.
 A szülei ledöbbenve álltak az ágyánál. Majd apa ocsúdott fel leghamarabb.
— Jól van öcskös! Mi is mindig rólatok álmodtunk! Két ilyen imádni való rosszcsontról. Most
pedig ki az ágyból! Elvégre Karácsony van, vagy mi a szösz!

*

      Na, tessék! Már aludni sem hagynak!
Ugye nem is olyan szörnyű itt élni? Én mondtam, de meg se hallottad! Csak ringattál, altatgattál
magadban. Most persze örülsz nekem, hogy felébredtem, s megmutattam merre tovább!
Hát légy boldog, angyalarcú! Rám még sok munka vár.

     Tudjátok, van ahol  már csak voltam, van, ahol vagyok, s van, ahova soha be se tehetem a lábam. Egyesekben felébredek, másokat nem hagyok nyugodni. Van, akinek békét hozok, s van, akiben
egy szikrányira sem tűnök elő.
De én szívem szerint mindig ott lennék mindenütt!
Lehet, holnap éppen nálad…

Üdvözlettel:

                  Lelkiismeret



2010.09.27.
Zsefy Zsanett

CSALÁDI PÖRKÖLT NOKEDLIVEL


Hozzávalók:

1 házaspár
1 adag fifika

Elkészítése:

Végy egy 1972-es évjáratú házassági anyakönyvi kivonatot! Sose lobogtasd, csak tartsd diszkréten szem előtt!

Ügyelj, hogy meg ne perzselődjön sem a napvilágnál, sem az éj leple alatt bekúszó  féltékenység parazsán!

Néhányszor forgasd meg!
Ügyesen, hogy a párod dicséretnek vegye azt a pillanatot amikor végleg elment az esze,hogy téged választott!
Majd add hozzá az élet sava-borsát!

A csípős hagymára fogd rá, ha könnyezel!

Az "ugye, örökké szeretni fogsz" költői kérdés mellőzendő, mert ha túladagolod, az egész megkeseredik.

Finom - ízletes - hasonlatokkal puhítsd tovább! (Pl. imádlak, mint a pörköltöt, ha teleszaggattad nokedlivel).

Végül tálald sejtelmes pőre bőrben, - évjáratodtól függően -, díszkivilágítás mellett, vagy csonkig égett gyertyafényben!



 2012.07.29.
 Zsefy Zsanett

FRICI

 - igaz történet -
1. rész

Június harmincadika délután hat óra.

A 36 fokos kánikulától lefőve, hulla fáradtan, dühösen vágtattam le azért a nyomorult cigiért.
Azért most is igyekeztem a bájosabbik arcom elővenni, mert ki szereti, ha mások annyinak, vagy
tízzel többnek nézik, mint amennyinek vallja magát.?
Nos kellőképpen "dögösre" véve a formát, pillantottam meg a szomszéd diszkontos hölgyet, aki
kissé várakozó, s kíváncsi tekintettel nézett át a vállam fölött. Helyes, kedves, és közvetlen
egyéniségnek ismertem meg, akivel viszont csak egy - két mondatot váltottunk az egy- két "Pakli"
cigi megvásárlása közben. Ám most valahogy nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, kit néz,
vagy vár annyira?

- Csak azt a kis cicát nézem ott, annak a fiúnak a lábánál.
- Jézusom, milyen aranyos! - kiáltottam fel.
- Mindenkihez odacsapódik, hogy vigyék haza, de csak megcsodálják a kis tündért az emberek, s
otthagyják.

Rajtam átcikázott a gondolat, na tessék! Ő is az én cicám lesz, mint Micike, pedig sosem akartam
macskát. Nem mintha nem szerettem volna a macskákat, de életem folyamán valahogy mindig az elkódorgott kutyusok „megmentője” voltam. Pedig ahogy telnek az évek felettem, egyre kevesebb időm, s energiám marad, s talán egyre kevesebb öröm is.

De miközben erre gondoltam a szívem az izgalomtól már kétszázat vert.
Ahogy néztem ezt a kis kormos orrú, cérna farkú, akrobata lábú, öklömnyi kis szőrcsomót, amint
minden mellette elmenő járókelő lábához odafutva, rekedtes kis hangján esengett a szeretetért,
tudtam, hogy ő már az enyém. Szinte, igaz magamnak sem mertem akkor bevallani, de azon
izgultam, hogy valaki el ne vigye!
Mikor odaértem hozzá már nem volt körülötte senki. Ő meg a kis fekete okulárés kis szemeit rám
kerekítve, farmer nadrágom szárán felkúszott a térdemig, s közben csak mondta, mondta, hogy ne
hagyj itt!
Ahogy hozzá akartam érni, szempillantás alatt a nyakamban termett, s legnagyobb meglepetésemre
hangos dorombolásba kezdett. Ez a pillanat visszavonhatatlanul megpecsételte sorsunkat. Egymásra
leltünk.

- Mi baj csillagom? Jaj, de aranyos vagy! Istenem, de csúnya csipás az a kis gombszemed! Jaj,
Istenem! Biztosan kivág a párom, ha meglát veled!
- Dehogy is! – nyugtatgatott a diszkontos hölgy, aki a kíváncsiságától vezérelve még az utcára is kijött utánam.
- Hiszen olyan aranyos!
Aranyosnak nagyon aranyos, de Detti kutyám sem biztos, hogy el lesz ragadtatva egy újabb cicától.

Cicóka, a kis ördögfióka a vállamon viszont cseppet sem zavartatta magát. Hangos, recsegő
dorombolással biztatott, hogy ne adjam fel! Közben koromba mártott pici orrát a fülemhez nyomta a
bizalom, s a szimpátia jeleként.

Mondanom se kell, hogy ettől teljesen elolvadtam, s egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg eme
gyengeségem más szemében talán enyhe csodálkozást válthat ki.
Szapora szívdobogással léptem át lakásunk küszöbét. A kis ördög egyetlen, halk nyávogására Detti
kutyám, és Mici cicám a lábamnál termett. Detti félreérthetetlen nyüszítő hangja kis családomban
semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy idegen macska van a házban.
- Csak nem egy másik cica! - kiáltott fel a párom az étkezőben, s szinte vele egy időben Peti fiam a
szobájában. De a másik pillanatban a fiam lelkes hangon nyugtázta, hogy - csuda aranyos.
Közben a kis csipás a pápaszemes pofiját arcomhoz nyomta, majd a fülembe az orrocskáját, s csak
dorombolt, dorombolt, hogy elszállt az ember tőle.
Egyszerűen nem engedte, hogy bárki is rosszallóan tekintsen rá.
Nem is lehetett.

Úgy két, két és fél hónapos volt. Húszcentis arányos termetével, tíz-tizenöt centis magasságával,
szénfekete farkincájával cseppet sem volt kisebbségi érzete fogadott családja tagjaival szemben.
Orrát feketére festette a természet, kerek, sárga szemei körül fekete keretes kis pápaszemet viselt, két
pofikája ugyan hófehér volt, de bal álla alatt egy centi széles ecsettel úgy három centi hosszan
vízszintes fekete csíkot húzott a teremtő. Ez úgy hatott oldalról, mintha szakálla lenne.
Nyaka és a kis hasikája is hóban lett megforgatva, míg a két fülétől a kobakján és a nyakán végig,
egészen a farka hegyéig fénylő, selymes koromfekete szőr fedte, amiből imitt- amott, szétszórtan, -
mint az égen a csillagok – egy-egy hosszú fehér szőrszálacska csillant ki.
Két első lábán fehér harisnyát viselt, amin a belső térdhajlatokban egy-egy körömnyi fekete
foltocska volt. Hátsó lábaira fehér bakancsot, s fekete harisnyanadrágot kapott, s hogy izgalmasabb
legyen ezekre egy- egy pici fehér pötty fröccsent.

Nem láttam, és biztosan már soha nem is látok az életem során ilyen tündéri, szívmelengető,
talpraesett, játékos kis fickót a cicák birodalmában.

- Na cicám! Most aztán feladtad a leckét! – gondoltam, ahogy araszoltam az előszobából az étkező
felé karomban a kis fickóval. Ha a család el is fogad, mit szól az egészhez Dettikém?
Dettikémről ugyanis tudni kell, hogy amikor az utcáról – mert honnan máshonnan – hozzánk került,
én rögvest utána érdeklődtem „kiktől” származhatott. Bizony nem valami biztatóan hangzott a
farkaskutya mellett a jagd terrier – vadász terrier – ős lehetősége a vérvonalában. Ez utóbbi fajtáról a
tenyésztő kifejezetten azt vallotta , hogy a macskavadász ösztönét nem lehet figyelmen kívül hagyni!
Egy macska után a világból is képes kiszaladni, s olyankor köd ül az agyára, s a gazdi lesz az utolsó
a top listáján.
Nos ehhez képest vagy nagy átalakuláson ment át már az őse, vagy a családom tett rá igen mély
benyomást, de Mici cicánkat néhány nap alatt elfogadta, sőt megkedvelte. S ennek már lassan egy
éve. Persze azt nem tagadhatjuk, hogy az utcán nincs az a kutya ami olyan izgalomba tudná hozni
Dettikét, mintegy cicus látványa, de még inkább illata.
„Kilométerekről” képes kiszagolni őket, de van, hogy - legnagyobb döbbenetünkre - úgy elmegy a
tőle egy-két lépésre mozdulatlanul lapuló cica mellett, mint a sicc!...
Ami azt illeti nem rajtunk múlt, hogy úgy alakultak a dolgok, amire nem is számítottunk.
Dettikém a jellegzetes „ ITT EGY MACSKA" – vinnyogással, farok csóválással, teljes testriszálással, szinte extázisban igyekezett orr közelbe kerülni a kis jövevénnyel. Mi pedig a „jó kutya, okos kutya,
nem bántod a cicát, szereted a cicát”, s ehhez hasonló szövegek monoton, kedves hangon skandálása
közben, - az izgalomtól az ájulás határán – próbáltuk megértetni Dettivel, hogy ma sem a vacsoráját
kínáljuk a cicus személyében…

A kezemben kuporgó Fricikém eközben Detti füléhez nyomta kormos orrocskáját, s teljes erővel
dorombolni kezdett. S dorombolt, dorombolt. Detti pedig egyszerűen elolvadt...
Mi, hárman - a párom, Peti fiam, s én - csak ámultunk. Sorba adogattuk egymásnak azután a kis
fickót, s nem tudtunk betelni a fülünknek, s szívünknek oly kedves kis hangjával. Úgy dorombolt,
mintha a Jó Isten ráparancsolt volna:

- Dorombolj cicám teljes erővel, mert ezek az emberek mindig egy dorombolós, kedves kis cicára
vágytak!
Ő pedig csak recsegett és recsegett, de a fűlnek igen-igen kedves hangon .
A nagy koppanásra - a szívemről leesett egy nagy kő - Mici cicám féltékenyen púpozta fel a hátát.
- Na tessék! Nem a kutya lesz a gond, hanem Micó, az eddigi egyke!
Vele viszont nem erőltettük a megismerkedést. Macskáéknál lassabban megy az elfogadás
ceremóniája. Ők bizalmatlanabbak.
De, ha a szívükbe zárják a másikat, az örökre szól. (Ez később be is bizonyosodott.)


2. rész  

- A legfontosabb most, hogy egyen, igyon - gondoltam, miután láttam, hogy a kitagadásomnak nem
ez lesz a napja-.
De vajon mit adhatunk egy ilyen csöppségnek? A száraz eledelt nem ismerte, a vízbe bele se
szagolt.Talán a tejjel nem csinálunk nagy bajt -gondoltam.
Míg szívünk csücske vacsoráját készítettem, ami csak egy kis fele víz fele tejből állt, a család már a
kis jövevény nevére licitált. Én nem sokáig hagytam őket kétségek között gyötrődni! Kijelentettem,
hogy Frici cica lesz és punktum.
( Egy korábban látott Dajka Margit film nagyon a szívembe lopta magát. Ebben a művésznő egy
bűbájos, huncut idős hölgyet alakított, akinek egy csodás, fekete "Fricicica" névre hallgató cicája volt.

Ahogy a cicust a színésznő szólítgatta a maga egyedi,csodás, búgó-recsegő hangján: Fricicica! - hát azt sosem felejtem el! Nagyot alakított a filmben! Azt hiszem, hogy a címe is A fekete macska, vagy
valami hasonló volt. - A memóriám, a memóriám!
A lényeg. hogy ennivalóan édesek voltak ők ketten!
Na akkor döntöttem el, hogyha lesz egyszer egy fiú cicám az Frici lesz!)
Nos Frici , miután a névadó ünnepségen túl volt, s immár teljes jogú
családtag lett, úgy érezte illik bebizonyítania, hogy kiérdemelte a bizalmunkat. Mindőnk
megdöbbenésére, ahogy a tejes tányér mellé a földre raktam ő - mintha már napok óta itt élne - az
előszobai almos tálhoz szaladt, s bizony tudta, hogy mire való! Azóta sem nagyon értem, hogy
macskáéknál honnan van ez a "tudás".
S mivel jól végezte dolgát visszaröppent hozzánk . Nyomában Dettike cikázott, mint a kígyó. A kis
fickó felkapaszkodott a nadrágom szárán, s édes hangon duruzsolt. Ahogy ismét a tenyerembe
fészkelte magát irdatlan prüszkölésbe kezdett. De nemcsak úgy egyet-kettőt! Se vége, se hossza nem
akart lenni.
-Ó Istenem! Ez a cica nagyon beteg! Nemcsak a szeme csipás, de valósággal taknyos...Orvoshoz meg már túl késő van.Csak holnap tudom elvinni!
Elő hát a zsebkendőt, s mint a fiaimnak pici korukban elkezdtem a kis nóziját törölgetni. Ez a
merénylet őt szemlátomást nem zavarta.
Közben éreztem, hogy hiába van nyár, ő mégis didereg. Nosza elő egy hosszú sálat!A nyakamba
akasztottam, mintha csak a törött karomat támasztanám meg vele, s a sálba beleraktam - mint egy kis
fészekbe - Fricikémet.

-Na nem! Ezt azért nem teheted velem Istenem!
Annyi minden baj, bánat ért az elmúlt időkben, s most amikor végre újra mosolyogni tudok Te még
ide se adtad máris vissza akarod venni?!- méltatlankodtam magamban.A szívem úgy zakatolt, hogy
szinte hallottam. Ugye meggyógyul?- mormoltam magam elé, s csak azt a választ vártam, hogy - igen.
Bizonytalan volt a párom hangja, de én csak a jót akartam hallani.
Odavittem az etetőtálkához, de semmi.
-Talán még csak anyatejet ivott - próbált nyugtatni a fiam. S valóban. Nem tudta hogy kell lefetyelni.
Gyorsan előhalásztunk egy fecskendőt, megtöltöttük tejjel , s a tál fölött kezdtük el "cumiztatni".
majd egyre lejjebb, lejjebb tartottuk a cumit, míg végül már a tálkában lévő tejbe dugtuk úgy, hogy a
cicus orra is a tejbe ért. Néhány bátortalan kísérlet után rájött, hogy ami az orrocskájára került az
ugyanolyan finom, mint ami a cumiban van. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült néhány kortyot
belefetyelnie. Hurrá! Ez óriási siker volt!

Micó cica még gyanakvóan, de már valahogy nyugodtabban szemlélte az eseményeket. Mintha
érezte volna, hogy Fricinek segítség kell. Dettike is állandóan Frici körül sertepertélt.
Most már csak gyógyuljon meg! Nem lesz itt a kis csapattal semmi gond.
Az éjszaka mozgalmasabbra sikeredett, mint ahogy számíthattam rá.Még jó, hogy most kezdtem el a
három hetes szabadságomat, különben nem tudom, hogy csinálnám végig- nyugtáztam a helyzetet
magamban. Frici ugyanis, ha nem prüszkölt, s nem didergett ,akkor mint egy hiperaktív kisgyerek
rohangált, mókázott. Dettivel incselkedett. A feje mellé feküdt az ágyon, s a fülébe dorombolt. Detti
pedig ettől elolvadt, s mint egy jó anya, olyan óvatosan és szeretettel játszott vele. Olykor az egész
fejét bekapta, majd elengedte, ami Fricit nem hogy nem zavarta, de kifejezetten tetszett neki.Majd
hemperegtek, ugráltak az ágyon. Persze a kezdeményező szinte mindig Frici volt. Ez a kis jószág a
maga fél kilójával Detti huszonegy kilójával szemben esélytelen lett volna, ha nem szeretnek egyből
egymásba.
De megtörtént a csoda, s ez nem is változott a későbbiekben sem, inkább csak fokozódott a
barátságuk.


3.rész

Másnap reggel hangos, de kellemes duruzsolás ébresztett. A fejem mellett a párnán az én kis
taknyos ördögfiókám dorombolt tiszta erőből. Akaratlanul is elmosolyodtam. Olyan jó érzés volt!
(Micó cicánk soha nem bújt oda hozzánk. Ő csak a biztonságot jelentő kedvenc helyén, a műanyag
tálban fejezte így ki háláját, hogy nem hagytuk annak idején sorsára.)
Nem is tudom, mikor ébredtem utoljára mosolyogva! A kor, a gond, a fáradtság, a mindennapok
taposómalma, vagy éppen ezek együtt tettek színtelenné? Nem is tudom. De ma éreztem, hogy
valami más, valami új és szép jött el hozzánk!
Gyorsan összekaptam magam, s a konyhába tétován kicsámpázó Fricikém orra elé dugtam a reggeli
tejecskét. Ám meg se szagolta. Ugyanígy tett a finom, szaftos cicafalatokkal is. Kedvetlennek,
szomorúnak látszott.
Bezzeg Micó! Mint a gyerek, akire ráijesztettek, hogy megeszi a kutya a vacsoráját, úgy esett a finom falatoknak.
Na legalább te eszel amióta itt van ez a csöppség! – gondoltam, s közben Detti tányérját is
megpakoltam főtt, sült csirkenyakkal. Mert úgy szerette, ha még egy kicsit át is volt sütve a már
puhára főtt hús! Tudom! Túlzás. De előbb halnék éhen, minthogy ők éhezzenek! Hiszen olyanok,
mint a gyerekek! Ránk vannak utalva!

 Nem tetszik ez nekem! – suttogtam Fricinek. Enned kell! Meg kell gyógyulnod!
De Frici csak meresztette rám a két nagy sárga gombszemét. Ilyenkor olyan volt a fekete kis
karikákkal a szeme körül, mint egy kis tudós bagoly. Egy prüszkölős tudós bagoly.

Délutánra már aggasztó lett a helyzet. Hiába melengettem a nyakamba kötött sálban, hiába
takargattam a kis törölközőjével. Látszott rajta, hogy nem jól van: fázik, náthás, étvágytalan. Ki tudja
mi mindenen ment keresztül csöppnyi lénye az elmúlt két hónapban?
A júniusi éjszakák ebben az évben nem kényeztették el a kóbor állatokat. Főleg nem az ilyen kis
kölyköket.
Még nekünk, embereknek is szokatlanok voltak a forró nappalokat elűző didergős éjszakák.
- Nincs mese, viszlek orvoshoz!
Az elhatározás „seperc” alatt megszületett, a kivitelezés már több időt igényelt! Az is lehet, hogy csak túl bonyolítottam a dolgot.
Először a kibélelt fedeles vesszőkosárba tettem őkelmét, amiben úgy elveszett, hogy még el is
nevettem magam. - Minek egy ilyen pici jószágnak egy ekkora böhöm kosár? Olyan elesetten nézett
ki belőle! Mintha azt mondta volna: - Hé! Innen nem látlak! Nem szököm meg, csak ne csukd le a
fedelét!
- Ne csukjam le? Akkor, ha mégis elszöksz, elkap egy kutyus, elüt egy autó, vagy úgy elszaladsz,
hogy sohase talállak meg! Abba meg én halnék bele!
- Jól van! Legyen kívánságod szerint! Teszek a nyakadba macskanyakörvet, - szerencsére a Micóé
még megvan - a nyakörvhöz gyorsan összetákolok egy "pórázt" régi, kötésből kimaradt fonalakból,
és már indulhatunk is. Elvégre hozzánk is a vállamon jöttél! Talán csak egy kis melegségre,
cirógatásra vágytál a sok hideg éjszaka után, talán csak egy beteg cicus ösztönös segítségkérése volt,
hogy önszántadból csapódtál hozzám.
Nem tudhatom, de most bebizonyíthatod, hogy kellek-e neked!
Azért egy szatyrot még felkaptam indulás előtt. Az persze csak arra kellett, ha mégis összefutunk az
utcán, vagy az orvosnál valami félrenevelt kutyával, a kis gazfickót odarejthessem.
Ám a liftben mindjárt hasznunkra vált, mert a kis gazfickó úgy megijedt az öreg lift hangjától, hogy
kiugrott a kezemből. Na csibészke, mégy a szatyorba!
Az állatorvos - aki még akkor csak délutánonként rendelt - nem messze, úgy két buszmegállónyira
lehetett. Régi ismerősök voltunk. Mielőtt Detti kutyát befogadtuk hozzá jártunk oltásokra Csöpi és
Aliz kutyánkkal is. (Sajnos már nincsenek közöttünk..)
Már félútban voltunk, amikor Fricike egyre nyugtalanabbul izgett - mozgott.
Micsoda ostoba ötlet – korholtam magamat – szatyorban szállítani egy cicát! Mégis csak jobb lett
volna a kosár!

Egy hirtelen jött gondolat azt sugallta, hogy ez a kis kíváncsi szőrcsomó szívesen elnézelődne a
karomban. Úgy is lett. Fricimet bal karomra tettem, míg másik kezemmel a póráz végét fogtam, ha
mégis a szabadságot választaná..
Frici szerint ez jó ötlet volt! Szempillantás alatt a vállamon termett, én meg kis híján a földön az
ijedségtől. De őkelmének esze-ágában sem volt megszökni!
Úgy viselkedett, mint korábban Aliz kutyánk, akit a lépcsőházunkban hagytak magára két
hónaposan. Aliz - kutyától nem éppen megszokott módon - egész életében attól félt, hogy újra
magára marad. Ha nem tettük rá a pórázt sétáltatáskor egyből behúzott farokkal, centiméteres
távolságban, kétségbe esett pofival ballagott mellettünk.
Nem így, ha pórázon volt! Felemelt farkát csóválta, vidáman, hátsóját riszálva galoppozott előttünk,
olykor vissza-visszanézve, hogy megvagyunk- e még a póráz másik végén.? Olyan benyomást
keltett, mint egy táncoló, bolondos kiscsikó..

Kezemben az üres szatyrot lóbálva, vállamon a cicussal érkeztünk meg a zebrához. A délutáni csúcs
ma is idegborzoló volt. Gyalogosnak lenni - ha már kicsi a dekoltázs, s nem mini a szoknya - nem
életbiztosítás! Én bizony már ekkor nadrágot hordtam..
Az autók némelyike, mint megannyi mobil robot, szinte "személytelenül" robogott a város öreg
utcáján. Mit nekik zebra, mit nekik gyalogos! Várjon az a szerencsétlen, ha már volt olyan
hebehurgya, hogy gyalog indult el..
Ezért nem is léptem a járda széléhez. Inkább úgy két lépésre attól vártam, hogy végre mindenki
hazatérjen, elérje úti célját, s akkor a kiürült utcán végre a túloldalra átmehessek..
Ahogy ott álldogáltam rám tört valami szokatlan érzés. Mint amikor valakit figyelnek, s az megérzi.
Most én éreztem azt, hogy néznek.

De tévedtem!
A zebra mindkét oldalán megállt egy-két kocsi, s a benne ülők a leengedett ablakból felém
mutogattak, s a fejem mellett elnézve kedvesen mosolyogtak.
- Nem csoda! - villant át rajtam a felismerés, hiszen a világ legszebb, pápaszemes gazfickója úgy ült a vállamon, mintha odaszületett volna! Betegségét elfeledve tágra nyílt, sárga szemecskéivel vidáman,
félelem nélkül nézelődött a "magaslesen". Időnként - teljesen váratlanul, s látszólag ok nélkül - a
fülemhez dugta fejecskéjét, és rázendített a "boldog cicák indulójára". Csak úgy dorombolósan!

Az én drága Fricim néhány villanásnyi mosolyt lopott a mindig rohanó autósok arcára!
Én pedig - úti célunk szomorú okáról el is feledkezve - büszkén és boldogan lépkedtem át a zebrán a
vállamon egy belevaló, csupa szív kiscicával.


4. rész

Nem csalódtam. Fricikém, az én kis macsekom a rendelőben is osztatlan sikert aratott. Mókás kis
pofikája mindenki szívét megérintette.
De nem sokáig élvezkedhettünk az asszisztens, s néhány várakozó gazdi becéző szavaiban.
-Sajnos elég nagy a baj! -közölte az orvos. Valószínű, hogy macskainfluenzás, amit csak ritkán lehet
gyógyítani. A jobbik esetben is egy súlyos tüdőgyulladásról van szó. Mindenesetre antibiotikumot
kap, vitaminokat, s majd meglátjuk.

Mintha leforráztak volna. Meglátjuk. Meglátjuk. Az nem lehet, hogy ne gyógyuljon meg! Nem. Nem
is gondolok rá!
- Még háromszor kell visszahozni a cicust injekcióra, s reméljük minden rendben lesz! - búcsúzott el
az orvos.
- Na azért! Ez már egész jól hangzik. Amúgy az orvosok sem tévedhetetlenek - csillapítottam le
magamat.

Az elkövetkező napok izgalommal, feszültséggel teltek. Nem mintha utóbbira Fricikém - egészségi
állapotát leszámítva - okot adott volna. Sőt!
Már a kezelés napján megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták!
Csalánba nem üt a ménkű - szokták mondani. A kis gazfickó pedig felért egy csokor csalánnal..

Az utcán, vagy ki tudja hol, szinte vadon nőtt élete első pár hetében. A kis kóbor egyéniségét a
természet felruházta a kényszerűség hozta bátorsággal, azt rámenősséggel fűszerezte, s a kedvesség,
a hízelgés magas iskoláját sem kellett kétszer kijárnia.

Egyre többet mutatott meg magából, s azzal bizony nem lehetett betelni.
A reggelek ezután hajnalban kezdődtek.
Négy órakor nedves orrát szokásához híven a fülemhez dörgölte, s addig dorombolt, amíg simogatni
nem kezdtem csillogó, fekete kis hátát. A puszit sem hagyta volna ki! Hiába minden addigi
elképzelésem a macska és gazdija közötti higiénikus kapcsolatról! Nem tudtam megállni, hogy csak
egy iciri-piciri puszit ne cuppantsak a feje búbjára. (Addig nem is hagyott volna békén.) Ő pedig
perdült-fordult, s huss, már röppent is át a másik szobába Dettihez. Fel az ágyra, s ott a hátára
fordulva, kinyújtott mancsokkal kellette magát, incselkedett vele. Detti pedig ugrált körülötte vidám
farkcsóválással, oda-odakapott a fejéhez, olykor a szájába kapta, mintha a kölyke lenne. Felkapta,
letette, körbenyaldosták egymás pofiját. Hol az egyik, hol a másik. Majd Fricikém odabújt a kutya
fejéhez, duruzsolt egy sort, - szinte sugdosott neki - majd bevackolta magát Detti füle mellé, mintha
valami csodás titkot akart volna elárulni neki.

Ki tudja? Detti biztosan megértette, mert meg-megnyalogatta, s a rá annyira jellemző sóhajtással
hagyta, hogy álomba szenderüljenek újra mind a ketten.
Minden reggel megszokott rituálé szerint folyt az előző este és éjszaka során felgyűlt, széthagyott
holmik, szennyes zoknik, mosatlan edények, szőrkupacok romeltakarítása.
mióta a kis gazfickó nálunk volt mindez már semmi gondot nem okozott. Mintha a dolgoknak a
súlya megváltozott volna. Olyan egyszerű és könnyű lett minden. Elég volt csak Fricire pillantanom,
s máris tele voltam energiával, vidámsággal.

Mire a reggeli második kávémat felhajtottam a gazfickók, Frici, Mici és Detti újra körülöttem
nyüzsögtek a fejadagjukat várva. A szervírozásnál a sorrendet nyilván az határozta meg, hogy a
csapatban ki a falkavezér?.. Így egyértelmű, hogy leghamarabb Frici lakott jól. A kutya kajájából is..
Egyrészt mert Mici már szinte anyjaként, vagy testvérként(?) szerette, s eltűrt neki mindent, másrészt
a kutyát a dorombolásával simán lefegyverezte. ( Én pedig nem kérdés, hogy behódoltam a kis
csibésznek.)

Ha Detti mégis újabb, a számára feltálalt felvágott, vagy más finomság bekebelezésére tett kísérletet
Frici rögvest odapenderült, méretéhez mérve félelmeteset fújt a kutya képébe, majd első két
mancsával maga felé söpörte a kutya orra elől a kaját.
- Ez az enyém! - vette rettenthetetlenre a figurát, ahogy az amúgy is hatalmas "pápaszemeit" még
nagyobbra nyitotta. Azután fél szemmel még mindig Dettit lesve - az újabb rémisztő akciójára
készen - mohón felfalt minden falatot. A harci póz alatt Detti türelmesen várta, hogy pótoljam az
elrabolt reggeli -, vagy éppen vacsoraadagot.

Frici jó étvágya gömbölyödő, fehérre meszelt pocakján szemlátomást nyomot hagyott, de szüksége is
volt a jó kondira. Az első hetekben bár csodás javulásnak indult az egészsége, ez hosszabb távra
még nem jelentett garanciát.

Fricire nem lehetett nem figyelni.
Mint akiben száz ördög bújt meg. Amolyan bűbájos ördögök. Bizonyára az ördögök között is akad a
sorból kilógó, ördögi szemmel elítélendő, mert nem elég gonosz, mert nem elég csúf, nem eléggé
ördögi...

A hajnali röpködései közé új szokást vett fel már az első héten, ahogy jobban lett. Kölyök mivoltát le
nem tagadóan rohangált órákon át egy papírgalacsinnal - amit legtöbbször a Pakli cigaretta puha
dobozából - gyűrtem neki. (Volt ugyan mindenféle cicajáték, labda, s másféle papírból gyúrt
galacsin is, de azok - valami érthetetlen okból - mind hidegen hagyták.)
Ezt hamarosan felváltotta a sörösüveg kupakja, amire már nem tudom milyen apropóból focilabda
volt festve.

A papírgalacsint néha olyan hévvel pofozgatta, hogy az a levegőbe repült, ahonnan azután púposra
görbített háttal,- négy lábbal egyszerre elrugaszkodva a földtől - valami tüneményes pozitúrában
kapott el.

De az igazi, egész életét végigkísérő kedvence a söröskupak lett.
Úgy passzolgatta az első lábaival ezeket a kupakokat, mint egy kis focista. Széklábak között és
körül, ajtónyílások alatt át, és vissza. Egyik percben még a lábam alatt sasszézott vele, mire át
akartam lépni már öt méterrel arrább a nappaliban cikázott. Mindezt fáradhatatlanul, teljes
odaadással. Se látott, se hallott, csak rohangált megszállottan a játékával.
Így amíg Frici focizott én minden dolgomat elvégezhettem, mert nem kellett attól tartanom, hogy a
kis gazfickó valami rosszaságot eszel ki megint. Ilyen idegborzoló, életveszélyes mutatványai közé
tartozott például az erkélykorlát legkülső peremén, a korlát sarkán ücsörgés légy-, és darázsles
céljából.
Ezt főleg csak a reggeli foci és az esti kötéltáncos mutatványok között művelte. Azaz leszámítva az alvást, s az előbb felsorolt produkcióit, bármikor kiperdült egy kis magaslati levegőt szívni az erkélyre. Alig győztem az erkélyre rohangálni. Arról nem beszélve, hogy még nem is kaphattam le csak úgy a korlátról, mert a hirtelen mozdulattól, vagy hangos szótól, ha megijed, három emeletet zuhant volna!

A csínytevések palettájából ki ne felejtsem a kötéltáncos mutatványait, amit rajtam kívül nem sokan
toleráltak volna! ( Én annál inkább. )
Már olyan három hónapos lehetett - egy hónapja élt velünk - amikor az esti, vagy inkább késő esti
tévézgetésem elunva elhatározta, hogy elszórakoztat valami újjal. Úgy gondolta, hogyha már a
természet nem jöhet fel hozzá a harmadikra, akkor legalább ő megy fel, - na nem a fára, mert az nem
nő az emeleten - hanem a függönyre.

Amolyan horgolt csipkére hajazó függönyünk minden olyan lehetőséget felkínált a kis kandúrnak,
ami egy belevaló kiscica napi edzéséhez szükségeltetik. Hacsak nem akarja tohonya, hájas macsként
leélni az életét. Ő nem akarta. Inkább az esti dorombolásait megszakítva kezdetben csak félig, majd
ahogy ügyesedett mindennap feljebb és feljebb mászott a függönyön. Eleinte kicsit idétlenül,
bizonytalanul. Közben nyakát kitekerve nézett rám kerek szemeivel:
- Na mit szólsz, milyen ügyes vagyok?!
Fölfelé még igen. De a lejövetel az istennek sem ment olyan könnyen.
Ha nem ugrottam fel időben, hogy kifejtsem, lefejtsem a függönyről - s ez éjféltájban, a tizedik
erőgyakorlat után már nem lehetett elítélhető - halk, vékony hangon hármat "füttyentett". Meglepő,
de az a segélykérő hang máshoz nem volt hasonlítható. Nekem annyira tetszett, hogy azután mindig
megvártam azt a három füttyöt, s akkor vettem le, miközben korholtam, hogy: - Ejnye Frici!
- Visszamégy az utcára!
Dehogyis engedtem volna vissza! De ő ezt nem tudta, ezért minden függöny igazítás után békítően
felszaladt a vállamra, s jött a bocsánatkérő dorombolás.

Ezeket az estéket nem volt egyszerű kipihenni. Nem volt ugyanis mikor. Hajnali dorombolás,
éjszakai mászógyakorlatok..Igazán jól jött most az az egy hónapos szabadság!
Tiszta szerencsém van, gondoltam, hogy most a szabadság alatt hozta a sors az utamba Fricikét. Őt
sikerült megmentenem, és a család is, mert mindenki odavolt érte, vidáman töltötte el ezeket a
napokat.

Azután már a munka is könnyebben ment a cégnél, addigra jobban volt, s nagyjából a házirendet is
kapisgálta. Eltelt két hét, s kezdtem azt hinni hogy most már minden rendben lesz. De Frici állapota
újra rosszra fordult. Taknyos volt, elesett, nem evett.Szóval kezdődött minden elölről, csak
súlyosabb formában. Most már gyakran hányt is. Injekciók jöttek, sorra egymás után.
Reménykedés egyre kevésbé, elkeseredés egyre jobban.

Én táppénzre kerültem, valami mozgásszervi nyavalyám újult ki. Soha azelőtt nem jött jobban
kapóra, hogy otthon maradhattam. A jó isten segítségével újabb egész napos cicapesztra
következhetett. Újabb két hét.

A remény és a reménytelenség hullámzott körülöttünk. Egyik órában még vidáman hancúrozott
Dettivel,vagy éppen a rekamié aljában a takarók között bújtak össze Micóval, mint egy kis szerelmes
pár. A másik percben az alomtálhoz vonszolta magát, mert egyetlen egyszer sem hányt volna a
földre, pedig sajnos ez egyre többször fordult elő.

Amikor jobban lett jött újra hálálkodni, dorombolni, hozzám bújni.
Időnként - miközben a konyhapultnál serénykedtem - a szoknyám alá is felfutott pajkosan, majd
amint megszidtam a vállamon termett, duruzsolt egy sort, azután elfutott.
Én ekkor már nap, mint nap akkor is sírtam, amikor betegen is lefutotta a maga kis távját a kedvenc
"focijával". Mint aki az utolsó percet sem akarja, hogy kárba vesszen.

Micó cicánk és Detti kutyánk viselkedése is megváltozott. Valahányszor Fricikém rosszabbul lett
Detti félrehúzódott, szomorúan bámult a világba. Micó pedig kétségbe esetten Frici körül
sündörgött, keservesen nyávogott, vagy féltőn nyalogatta.

Szeptember elsején, reggel fáradtan ébredtem. De csak egy villanásnyit éreztem ezt, mert a másik
pillanatban belém nyilallt, hogy Úristen, mi van Fricivel.!?
Idegesen keresgélni kezdtem előbb az ágyamon, hátha a takaró alatt bújt meg.
(Nem is lett volna meglepő, hiszen előző nap kontrasztanyagos gyomorröntgen-felvételt készítettek
róla. Az orvos tanácstalan volt a súlyosbodó hányások tekintetében. Egy valamire gyanakodott:
valami nem cicának való dolgot nyelhetett le, s akkor jöhet a műtét..
De nem talált semmit. Fricinek ez a tortúra azonban nagyon sokat ártott. Ezért is pátyolgattam este
magam mellett az ágyban. Még jobban, mint máskor.)

Ám reggel nem volt az ágyon. Sőt az egész lakásban sem találtam. Össze-vissza rohangáltam,
hívogattam, s rám tört a sírás.
Egy pillanatra megálltam újra a rekamié előtt, s akkor kétségbeesett macskanyávogásra figyeltem fel.

Szegény Mica ült a parkettán az ágy sarkánál, és nyávogott.
- Te Úristen! Csak nem?
Sajnos igen. Az ágyneműtartóba húzódott vissza az én drága kiscicám, úgy ahogy macskáéknál illik
félrevonulni az utolsó út előtt.

Akkor, abban a pillanatban meghalt bennem valami.
Az élet két csodás hónapját adta nekem ez a kis gazfickó, s a fél szívemet, a "mindenreggeli", régen
elfelejtett mosolyomat vitte magával az égbe.

Eltemettük a kedvenc takarójával, a rózsaszínű törülközővel, s azzal a söröskupakkal, amivel olyan
felhőtlen boldogan játszott mindig.

Frici mindenkiben felejthetetlen nyomott hagyott.
Detti ezután sokáig egykedvű, vagy nagyon szomorú volt.
Micó belebetegedett.Több, mint két évig majd minden nap odaült a rekamié sarkához, és addig
nyávogott, amíg megmutattuk neki, hogy már nincs ott Frici.

Utólag nagyon bánt, hogy nem készült róla egy fotó sem.
A sorsnak annál inkább hálás vagyok, hogy az utamba hozta akkor, 2003. június harmincadikán, és
lehajoltam azért a belevaló kiscicáért.

Ha visszapergethetném az időt, s újra kezdhetném akkor is lehajolnék hozzá, ha tudnám milyen sok
bánattal teli, de mégis csodás két hónap vár ránk.
Bár újra lehajolhatnék!

2009.09.11.
Zsefy Zsanett
Illusztráció - Fricire nagyon hasonlít.

SÜN

Tavaly, úgy szeptember elején - már nem emlékszem pontosan - azon a hétvégén is, mint egész nyáron, érdekesnek ígérkező programmal kecse...

Népszerű bejegyzések