AMÍG A FÉNYT NEM LÁTOD



Már délelőtt is megszédült egy párszor, de nem tulajdonított jelentőséget neki.
Korábban kivizsgálták már néhányszor, meghallgatták, hogy gyerekkorában is szívproblémái 
voltak, vérnyomást mértek, EKG-t, vérvizsgálatot csináltak, és jött a szokásos kérdés:
- Dohányzik?
Innentől kezdve mindig ugyanaz a tanács következett.
- Hagyja abba!
Tökéletesen tisztában volt vele, milyen hatással van a szervezetére a cigaretta. Önszántából már 
kétszer is letette. Egy illetve fél évet bírt ki. Ok az mindig volt, hogy újra elkezdje.
Nem is az dühítette, hogy le kellene tennie. Az, ahogy, s amekkora jelentőséget tulajdonítottak 
ennek, s csak ennek
Azt soha senki nem kérdezte meg, hogy ugyan kedves asszonyom, bírja még a strapát? Miért hajt 
annyira? Miért nem mond olykor nemet is?
Hogy majd ötvenhét évesen már annyi feladat is unásig elég, amennyit két-három évvel korábban 
csaptak a nyakába. Már az sem fért bele napi nyolc órába. Megállás nélkül. Az ebéd helyett is 
többször dolgozott, mint nem. Mert hülye maximalista. Amit rábíztak, - sokszor még annál is többet 
-, akkor is megcsinálta, ha beleszakadt. Nem bírta volna elviselni, ha nem így tesz.
Ezt a "mindig a legjobban"- kényszert biztosan otthonról hozta. Ezt látta, élte meg nap, mint nap 
gyerekkorától fogva. Vagy már a génjeibe is ez volt kódolva? Igény a megfelelésre, mindig 
mindenben a tőle telhető legjobb teljesítménnyel.?
Már neki is az volt a véleménye - saját tapasztalatai alapján - , hogyha valaki még el tudja mondani 
mitől olyan holtfáradt, hogy mi mindent csinált egész nap, akkor az az ember még nem tudja mi a 
fáradtság! Csak a főnököknek más az axiómája. Szerintük, aki nem panaszkodik, arra még lehet 
pakolni.
Sokat dohogott emiatt - csak úgy magában. Miért nem veszik észre, nem azért nem panaszkodik, 
mert győzi a millió munkát, hanem mert már ahhoz is totál kikészült, hogy panaszkodjon?
És ez csak a munkahelyi - igencsak stresszes - robot. Hajtani kellett mindig, de az utóbbi években 
még amiatt is, hogy el ne veszítse a munkáját. Igaz ez a veszély őt nem fenyegette, de egymást 
oltották a kollégák a pesszimizmusukkal. A régi vidám csapatoknak már az emléke is feledésbe 
merült. Csupa agyon hajszolt, savanyú arc rohangált, vagy éppen vonszolta magát a gyárudvaron.
Na és akkor még hol van a család? Hol van a háztartás?Nos, ezek azok a dolgok amire az orvos 
legfeljebb annyit tud mondani, hogy pihenjen többet, és ne stresszeljen annyit!
Hm.?

Volt egy háziorvosa, aki valahányszor megjelent nála a rendelésen - s mert hajlamos volt a 
tüdőgyulladásra, két éven belül legalább három alkalommal - ki nem hagyta volna a példabeszédet 
arról, hogyan szokott le ő már tíz éve a bagóról.
A vicces az volt, amikor begipszelt lábbal jelent meg nála a táppénzes papírért.
Ránézett az orvos a törött lábára, s megkérdezte:
- Dohányzik asszonyom?
- Csak azt ne mondja Doktor úr, hogy azért törtem el? - kérdezett az asszony vissza kissé dühösen..
Az orvos valamit habogott rá, azután többé nem tért ki a témára.
Nemsokára hallotta, hogy meghalt. Rákban. Állítólag sokat ivott.


II. rész

Már majdnem négy óra volt. Lassan mehetne haza, de még legalább egy óra kellene, hogy a mérési 
adatokat feldolgozza a számítógépen. Másnapra is jó lenne előkészíteni a mintákat, az 
oldatkészítésekkel is el van maradva, de megint elővette a szédülés, és valami furcsa gyengeség.
Inkább holnap tovább maradok - döntötte el, s azzal kapcsolta is ki a műszereket, számítógépeket, 
áramtalanított, bezárta a labort, s megnézte, hogy a folyosón is minden ajtó - labor, raktár - zárva 
van-e?
Most ő ment el utoljára, tehát az ő felelőssége. A kollégája már egy órája lelépett, valami dolga akadt. 
Amúgy is sokat túlórázott. Volt miből csúsztatnia.

Az asszony óvatosan megindult lefelé a meredek lépcsőn. Csak egyemeletes volt az épület, de 
valahogy elfelejtkezhetett az épület tervezője a lépcsőkről. Olyan volt, mintha utólag építették volna 
az adott helyre, a szabványosnál meredekebben, és magasabb lépcsőfokokkal. A fő hogy összekösse 
a földszintet az emelettel.. Senki nem járt ide szívesen, mert mire felértek a laborokhoz, még a férfiak is lihegtek.

Leért a földszintre, s ahogy kilépett a folyosóról a gyár udvarára erős, szorító érzés markolt a torkába, s kúszott felfele a nyaki nyirokcsomókig.
- Pedig semmi olyan gyógyszert nem vettem be, amire allergiás lennék - gondolta magában. Ez a 
szájüregbe, fültőhöz tovább kúszó furcsa fájdalom arra emlékeztette, amikor rosszul lett valamelyik 
gyógyszertől. Csak most nem dagadt be a nyelve. Ezeknek, a gyógyszereknek a száma mára már úgy 
megnőtt, hogy külön kis cetlit tartott magánál arra az esetre, ha valami baj érné és szóban nem tudná 
elmondani, mit nem szedhet.

A gyomrától lassan - mintha végigperzselték volna - a mellkasán végig égető érzés öntötte el a felső 
testét.
Az asszony valahogy végigvánszorgott az udvaron. Közben a fejében az járt, hogy nem lehet most 
beteg, mert otthon annyi mindent kellene csinálni, s holnap a laborban is millió munka várja. 
Egyedül lesz, mint mindig mindenre. Pár nap múlva ráadásul jön az utódja, akit három hónap alatt 
be kell tanítania. Azután fogja a nyúlcipőt, s leparkol élete hátralévő részében az annyira áhított, de 
egyre kevésbé irigyelt nyugdíjasok világában.

Ahogy közeledett a kijárathoz, már csak arra maradt ereje, hogy a porta közelében épülő csarnoknál 
dolgozó egyik munkáshoz odaszóljon, hogy segítsen eljutni a portáig. Még akkor is az ájulás 
határán volt, amikor egy aranyos kolléganője karolt bele, s megkérdezte, hogy ne hívjanak e mentőt?
Összeszedte ismét minden erejét, és megnyugtatta őt és a közben köré gyűlt néhány ismerőst, hogy 
már jobban van.
A kolléganője még az autóban is győzködte, hogy jobb lenne, ha bevihetné a kórházba, hiszen 
olyan sápadt és folyik róla az izzadtság. Az asszony elcsodálkozott.
- Pedig nincs is melegem!

Nem is volt igazán meleg, ahhoz képest, hogy szeptember vége volt. Az időjárás úgy tett, mintha 
elfelejtette volna, hogy neki most az a dolga, hogy szép, napos, kora ősz legyen.
A háziorvosi rendelőnél az asszony nagy nehezen kiszállt az autóból és elköszönt azzal, hogy most 
rögtön bemegy a rendelőbe. De arra nem számított, hogy kis millióan lesznek. - Jaj, ne! - sóhajtott 
magában, amikor a nyúzott, sápadt, tüszkölő sokaságot meglátta.
- Ha kivárom a soromat, biztos itt múlok ki. Más elé menni pedig pofátlanságnak tűnhet, elvégre 
senkire nincs ráírva, hogy milyen súlyos baja van!
Negyed órát bírt ki. Azután odafordult a soron következő beteghez és megkérte, engedje maga elé, 
mert nem tud tovább várni. Meglepetésére mindenki megértően bólogatott.
Odabent a háziorvosa megvizsgálta. A majd kétszázas vérnyomást és az ekg-t látva egy tablettát 
dugott a nyelve alá. Fél órát kellett a váróban pihennie, azután újabb vérnyomásmérés, majd így 
szólt az asszonyhoz.

- Jó lenne, ha most azonnal bemenne mentővel a kórházba!
- Ó, ne! - nézett rá az asszony, s kicsit alkudozott, hogy már jobban van, de ha megint utoléri az az 
érzés akkor igen. Gondolta, ha olyan súlyos, akkor már kihívta volna az orvos a mentőt, s nem 
bocsátotta volna alkura a témát..

De az orvos, viszonylag gyorsan beletörődve, adott neki egy mentős beutalót, ha mégis 
meggondolná magát..


III. rész

Már este fél nyolc volt, mire a sürgősségire értek. A buszra is vártak vagy fél órát, előtte meg még 
összeszedett néhány fontos dolgot, hátha bent kell maradnia a kórházban. Amíg a férje 
összecsomagolta a kikészített holmikat, lefürdött. Közben is érezte, hogy valami nagyon nincs 
rendben. Mégis csak mentőt kellett volna hívni! Negyed öt óta, amikor először lett rosszul már 
legalább hat-hét alkalommal jöttek elő azok a megmagyarázhatatlan érzések, fájdalmak. Még a 
cigarettát sem kívánta. Ez egy bagósnak már nagyon rosszat jelez!

A sürgősségin nagy volt a nyüzsgés. A betegek csak vártak a sorukra, míg a mentősök újabb és 
újabb betegeket hoztak. Az asszony egyre inkább úgy gondolta, tök felesleges volt idejönni.
Egészen összeszedte magát. Már ülni sem volt kedve. Úgy még jobban idegesítette a várakozás. 
Biztatta a férjét, és a fiát, - akik elkísérték -, hogy ne töltsék itt az időt! Menjenek haza! Ő is megy 
utánuk, ha végzett. Ők azonban nem tágítottak.

Közben behívták a rendelőbe, ahol a szokásos adatfelvételek következtek, majd megvizsgálták, vért 
vettek. Az orvos mellékesen megkérdezte mivel érkezett.?
- Busszal - volt a válasz.
Csodálkozva ránézett.
- Miért? Baj?
- Ha nem az, amire gondolok, akkor nem.
- Mire gondol doktor Úr?
- Infarktusra. De majd a vérvizsgálatból egyértelműen kiderül. Addig is foglaljon kint helyet!
Ami azt illeti - gondolta magában az asszony -, ha eddig nem, most igazán közel került ahhoz az 
állapothoz, hogy infarktust kapjon.
Ezek után a férjét és a fiát még nehezebb volt hazaküldeni. Azzal győzködte őket és saját magát, 
hogy biztosan észre vette volna már a háziorvos is, ha olyan nagy lenne a baj..

Már este tíz is volt, amikor beterelték egy kis kórterembe, ami a sürgősségi rendelőből nyílott. 
Ajánlották neki, hogy amíg megjön a vérvizsgálati eredmény pihejen le! Ami azt illeti nem ilyen 
pihenésről álmodott, mikor reggelente otthon a fáradtságtól sajgó csontokkal, ízületekkel neki 
kezdett egy-egy napnak.
Az óráját egyre ritkábban nézegette. Rá kellett döbbennie, hogy ezt az éjszakát itt tölti. De aludni 
csak nem tudott. Igyekezett csupa pozitív dologra koncentrálni, hátha az segít elűzni a gyanúját: 
Lehet, hogy valóban ...?
Már éjjel egy volt, amikor a kórteremből elindult az ajtó felé, hogy megkeresse a WC-t. De két lépést 
se tehetett meg, mert valósággal berobbant egy kerekes szék, nyomában az ápoló és az orvos. - 
Szedje össze a holmiját és üljön bele a kocsiba! - szóltak rá ellentmondást nem tűrő hangon. - De 
még ki szeretnék menni a - , de nem fejezhette be a mondatot. Beletuszkolták a betegkocsiba és már 
fordultak is a belgyógyászatra. A vérvizsgálatból kiderült, hogy első fali infarktusa volt, s lehet, hogy 
még mindig veszélyben van.

Irány az Intenzív!


IV. rész

Minden elismerés azoké az orvosoké, ápolóké akik a sürgősségi vagy éppen intenzív osztályokon 
dolgoznak!
Az asszony három napot töltött az Intenzíven, de az állandó nyüzsgéstől csak az erős nyugtatóknak 
köszönhetően tudott éjjelente aludni.
Jöttek-mentek a mentősök. A paravántól nem láthatta mikor és kit hoztak, de hallani mindent hallott. 
Koedukált terem volt. Itt azonban ez nem olyan értelemben okozott izgalmat. Inkább az igazán 
hétköznapi kisebb-nagyobb dolgok intézése, mosdatások okoztak kellemetlen érzéseket, még akkor 
is, ha látni nem látták egymást. Hoztak be majdnem kómás, csontig részeg hajléktalant, súlyos beteg 
férfirabot, idős infarktusos néniket, ki tudja mitől görcsölő öregembert. Nap, mint nap. Éjszakáról 
éjszakára. Szünet nélkül rohangáltak a monitorok, infúziók, hányások, nyögő vagy épp félig halott 
betegek között az ápolók. Az orvosok sem csak a viziten találkoztak velük...Hallgatta a 
diagnózisokat, az előzményeket, a kórtörténeteket, a sóhajtozásokat, motyogásokat, a 
nyöszörgéseket vagy éppen a jajgatásokat. Igyekezett nem odafigyelni, de nem lehetett.

Nappal a saját, és a többi beteg látogatója gondoskodott az ébrenlétről. Utóbbi nem volt számára 
kellemes. Teljesen legyengült az első éjszaka. Mérhetetlen fáradtságot érzett. Még az is felmerült 
benne, hogy a millió gyógyszerrel inkább ártottak neki, mint használtak. Az ápolónő megnyugtatta, 
hogy ez természetes. Az infarktust sokan úgy élik meg, hogy az esemény lezajlását követően, - ha 
túlélték - reagálja le a szervezetük a szívet ért "traumát". Úgy hogy csak nyugi!
Nem volt szabad felkelnie, de még felülni sem tudott! Így könnyen betartotta az utasításokat. A 
diagnózisában instabil angina pectoris, szívkoszorúér elmeszesedés, infarctus myocardii acuta, 
magas vérnyomás, hipertóniás krízis, és még az isten tudja mi minden állt.
Lassan telt az idő. Gyógyszerek szájba, kanül a karba, ami teljesen lelilult a szurkálástól, injekció a 
hasfalba, nitroglicerin tapasz a mellkasra, szilikon csövön át tiszta oxigén az orrba, eszegetés 
nyomorogva, - ágyszélen, szekrénykéről -, ágytál és mosdatás. Ennyi.

Időnként - köszönöm, kicsit jobban vagyok - az orvosoknak, vagy a sűrűn megjelenő ápolóknak. A 
közbenső időben - talán a gyógyszerek miatt - szinte semmin nem gondolkodott, ami saját magával 
volt kapcsolatos. Ha az otthona eszébe jutott, gyorsan elhessentette, nehogy a betegsége okozta 
problémák miatti aggodalma újabb infarktust okozzon.

A maradék idejében a monitort bámulta. A pittyegésétől már az első nap kezdett kiborulni. Egy 
valami volt ami nem jutott eszébe, csak amikor az orvos szóba hozta.
- A dohányzást pedig abba kell most már hagynia!
Ha nem mondja, nem is gondolt volna a cigarettára!


V. rész

Kedd éjszaka egy után került az Intenzívre, de már csütörtökön úgy érezte nem bírja ott tovább.
Nem az állandó és hangos pörgés, a betegek cserélődésével járó zajos jövés-menés, hanem egészen 
hétköznapi probléma akasztotta ki. De a megoldáshoz előtanulmányokat kellett végeznie.
Megnézte, s jól megjegyezte, hogy a monitorhoz csatlakozó, összegabalyodott vezetékek színes 
tappancsai közül melyek kerülnek a mellkasa jobb, és melyek a bal oldalára. Ezután már csak az 
alkalmas, nyugis pillanatot várta, amikor az orvosok és nővérek nem nyüzsögnek a betegek körül.
Késő este jött el az a pillanat.
Leszedte a tappancsokat a mellkasáról, ujjbegyéről és óvatosan lekászálódott az ágyról. A 
gyengeségénél csak az elhatározása volt nagyobb. Most pedig ha törik, ha szakad, kimegy a 
mosdóba! Elég neki elviselni a mosdatást! Az ágytáltól valósággal irtózik. Akkor inkább a halál....
A járása bizonytalan volt, de nem csak a rosszullét miatt, hanem a paravánok közt imbolyogva 
fogalma sem volt, merre menjen?
- Mielőtt feltűnnék valamelyik ápolónak, meg kell kérdezzem, hol találom a mosdót, még akkor is, 
ha emiatt lebukom. Különben bolyonghatok itt addig, amíg össze nem esek. Úgy is tett. A nővérke 
vagy nagyon elfoglalt, vagy a fáradtságtól volt nagyon dekoncentrált, amikor gyanútlanul útba 
igazította.
Visszafelé észre vette, hogy az egyik rezidens gyanúsan méregeti. Többször is megnézte az asszonyt 
mióta bent volt az Intenzíven.
- Lehet, hogy lebuktam? - gondolta magában, amikor a tappancsokat sietve visszarakta a helyükre.
- Szerencsém van! Jól memorizáltam - nyugtatta magát amikor a monitoron újra megjelentek a 
vérnyomás értékek, a pulzusszám. Az oxigén műanyag csövecskéi is bekerültek a helyükre, az 
orrlukakba.
Megkönnyebbülten, kis lelkiismeret furdalással ugyan, de megpróbált elaludni, amikor egy férfi 
hang szólalt meg halkan a füle mellett.
- Hogy képzelte ezt asszonyom!?
Felnézett, s az előbbi rezidenst látta a feje fölött.
- Maga bele is halhatott volna a kis sétájába, engem meg kirúgtak volna! Még egy ilyen, s jelentem!
Az asszony szégyenkezve kért elnézést.
- Igaza van - gondolta. - Nagyon felelőtlen voltam.
De azért titokban arra gondolt, hogy megérte...

Másnap, péntek délelőtt egyáltalán nem lepte meg, amikor közölték vele, mivel a Kardiológián még 
nincs hely, átküldik a belgyógyászati osztályra. Az ottani kardiológiai részlegre. Egyelőre.
Nem is bánta. Végre kórterembe kerül, ahol csak nők vannak, és lesz helye a ruháinak valami 
normális méretű szekrényben. Lehet, hogy felkelhet és járkálhat is! És legálisan mehet a dolgára..


VI. rész

A belgyógyászati kórterem a több, mint száz éves épület emeletén volt. Márvány mintás lépcsők, 
fordulókban fahordókban pálmákkal, fikuszokkal, örökzöldekkel.
A patinás épület folyosója akár könyvtár épülethez is illett volna.
Ám a kórtermeknek már csak a " betegszag" jutott. Nem a higiénia hiánya, annál inkább a hangulata 
miatt. Ahogy egy ilyen helyre belép az ember előveszi valami megilletődés, a jövőtől való félelem, 
valami megmagyarázhatatlan irtózat.
A kórterem, ahova az asszonyt átszállították többágyas szoba volt magas belső térrel. A berendezése 
nélkülözött minden luxust. Hagyományos csupasz fehér falak.
A komfortérzethez csak esetleg a tévé, de a folyosói közös fürdő és a mosdó már nem tartozott hozzá. 

De minden tiszta volt, s a nővérkék, orvosok figyelmesek, kedvesek. Mit kívánhatna még az ember?
Talán kicsit több kaját. Ezt viszont, mint más kórházban, itt is fakultatív oldották meg a betegek.
A szokásos koktélok - injekciók, tabletták, tapasz - már hozzátartoztak az asszony napi menüjéhez. 
A sok fekvéstől, s kényszerű, de semmi gondot nem jelentő nikotinmegvonástól még így is napok 
alatt szemlátomást hízott. Arca kisimult, s nyugodtabb volt, mint bármikor.
A tévé nem kötötte le a különböző problémákkal okkal és ok nélkül nyűgösködő betegeket. Nem 
sokat kapcsolták be, inkább beszélgettek.
Az asszony, ha már nagyon unta betegtársai családi problémáit, mert előbb- utóbb ennél a témánál 
kötöttek ki, kivonult, s magányosan kószált a folyosókon.A szomszéd két szoba előtt nem szívesen 
ment el.
- Istenem! Én is idejutok. Én is így végzem? - keseredett el amikor az örökké nyitva ajtókon benézett 
az elfekvő gyanús szobákba. Közben merő tisztelettel nézett azokra a hozzátartozókra, akik nap, 
mint nap jöttek, mosdatták, fésülték, etetni próbálták maga- tehetetlen szerettüket.
Időnként, ha szép idő volt, az épület előtti parkban ücsörgött. Ez megnyugtatta. Újra hallgathatta a 
madárcsicsergést, gyönyörködött az őszbe forduló virágágyások, fák színeinek kavalkádjában.

Elgondolkodott az elmúlt napokon, s rádöbbent, hogy valaki mégiscsak vigyáz rá!
Meghalhatott volna a munka helyén is, de erőt kapott a rendelőig.
Otthon is megúszta, s még a buszutazást is kibírta.
Ez utóbbi miatt inkább a háziorvos mondhatna imát - gondolta magában.
Az intenzíves felelőtlenkedése sem sült el rosszul...
Akár már haza is engedhetnék!

Néha még azok a gyomorszorító, mellkast égető érzések előjöttek, de egyre ritkábban. Egyszer- 
kétszer napjában. Emiatt is váratlanul érte, amikor közölte az orvos, hogy előjegyeztette 
szívkatéterezésre.

VII. rész

A kardiológia épülete már az utóbbi évek tervező és építész gárdájának munkáját reprezentálta. 
Modern, de a régi épületegyüttes közé mégis szervesen illeszkedő, méltóságteljes. Parkok, öreg fák, 
sétányok próbálták oldani a betegek nyomasztó hangulatát. Az emelet, ahova az asszony került 
elegáns volt, mint egy szálloda. A folyosói recepció nál orvosok, nővérek beszélgettek ügyes-bajos 
dolgokról, igazították el az új felvételeseket, vagy éppen meredtek a számítógépek monitorjára.
A kórtermek nagy része két-háromágyas volt, saját fürdővel, mellékhelyiséggel. Színes, ízléses 
függönyök vonzották magukra a tekinteteket.
- Egész kellemes lenne itt, ha nem tudnám, hogy mi vár rám - gondolta, miközben a folyosót rótta. Az orvosával akart beszélni, aki felvette erre az osztályra. Hosszú, fekete hajú, filigrán hölgy volt a 
doktornő. Határozott tekintete ellenére kedvesség és vidámság sugárzott róla. Inkább diáknak nézte, 
mint tanársegédnek.
Úgy futkosott a betegei között, mintha mindegyik a halálán volna. Persze lehet, hogy így is volt, csak 
az asszony nem fogta fel a súlyát.

Amikor végre a tanársegédnőt megkereste félve, de határozottan előadta az asszony az aggodalmát.
Hallotta, hogy a katéterezést már néhány esetben karon keresztül is elvégzik. Neki éppen ez volt a 
kérése. Gerincproblémái miatt a majd huszonnégy órás mozdulatlan fekvést nem bírná ki. Inkább 
akkor bele se egyezik a műtétbe.
A doktornő próbálta győzködni, de miután elbeszélgettek, s reálisnak találta az asszony indokait, 
megnyugtatta, hogy nem lesz probléma.
Másnap reggel aláírta a szokásos beleegyező nyilatkozatot, amiben természetesen benne állt az is 
milyen kockázattal jár a műtét, és hány esetre jut egy haláleset.
Nem sok ideje marad a valószínűség-számításokra, mert hirtelen megkapta a nyugtató szuriját, és 
irány a műtő!

A műszerekkel, monitorokkal telezsúfolt helyiségben már vártak rá. Nem altatták, csak helyi 
érzéstelenítést kapott. Így végignézhette a monitoron, hogyan érkezik fel a szív koszorúerében a 
katéter lehelet finom drótja. Hogyan helyezik be a sztentet, a picinyke cső alakú szerkezetet az ér 
kitágításához, ami egy újabb infarktustól mentette meg az asszony életét.
Csuklóján szorító kötéssel, a felkarjáig bepólyálva vitték vissza a kórterembe, ahol kíváncsian várta 
betegtársa az élménybeszámolót. Még tíz perc sem telt el, amikor az rémült arccal kiabált nővérért. 

Az asszony fel sem fogta, hogy róla van szó. Pontosabban a kezéről. A kötésből kikandikáló ujjai, és 
a karja egészen a hónaljáig lelilult, majdnem fekete, és dagadt volt.
Pillanatok alatt előkerült a doktornő, nyomában egy érsebésszel, nővérekkel. Lóhalálában áttolták 
az érsebészetre, ahol vért vettek tőle, majd az orvosok félrehúzódva megbeszélték a tennivalókat.
Egy mackós küllemű, szimpatikus érsebész beszédbe elegyedett az asszonnyal, mintegy oldja - az 
előző műtéthez kapott és még munkálkodó nyugtató miatt - nem létező feszültségét.
- Jobb kezes? - kérdezte két semleges témájú mondat között.
- Igen. Talán csak nem kell levágni.......? - nem merte végig mondani. Még azon is csodálkozott, hogy közben nem ugrott ki a szíve a helyéből. Hát persze. Az erős nyugtató miatt.
- Nézze asszonyom! Lehet, hogy nincs más választás...Semmi keringés a jobb kezében. - mondta 
kicsit együtt érző hangon az orvos, miközben az asszony kezét vizsgálta valami műszerrel.
- Ahogy megjönnek a laboratóriumi eredmények, eldől. Most még a vérhígító - amit korábban kapott 
- koncentrációja olyan magas, hogy elvérezne, ha megműtenénk..

De furcsa - morfondírozott magában. Egyáltalán nem lett ideges, és nem esett pánikba. Azon 
gondolkodott, hogy fél kézzel mit és hogyan tud majd megcsinálni. Mi mindenen kell változtatni, 
hogy ne szoruljon másra. Végül is arra jutott, hogy fél kézzel még sok mindent elvégezhet, de fél 
lábbal már nehezebben tudná elképzelni magát..

Amíg szinte kívülállóként elmélkedett a ráváró, nem sok jóval kecsegtető jövőről, a doktor odaszólt a kis szőke medikának, aki az asszony mellett ácsorgott, s az eltelt fél órában igyekezett mindenféle 
témával elterelni az asszony figyelmét:
- Lazítsa meg, és vegye le a kötést!
A medika ahogy letekerte a kötést az asszony csuklójából ömleni kezdett a vér.
- Ne kösse be! Csak szorítsa vissza rá! Nézzük meg, hátha visszaáll a keringés - szólt újra az orvos. A medika két kezével szorította az asszony csuklóját miközben mosolyogva próbálta mindenféle 
témával elterelni a figyelmét.
Néhány percet vártak így, majd a beérkezett laboreredményeket az orvos végigfutotta a tekintetével.
- Szerencséje van asszonyom! Az eredmények alapján már műthetnénk, de kezd visszaállni a 
vérkeringés a karjában! Száz százalékra nem jósolhatom meg, de több, mint valószínű megmarad a 
karja. Itt tölt még pár napot megfigyelésen, s ha a gyógyszerek hatnak, majd többet mondhatok.

Nem kő, de egy egész szikla gördült le az asszony szívéről. Nem igaz! Majdnem elvesztette a fél 
karját!
De ezt is megúszta! Igaz, hogy ez sem rajta múlt. Még jó, hogy az injekció miatt nem mertek egyből 
nekiesni a műtétnek!

A kórteremben - teljes kényelemben - napokon át egyedül volt. Éjjel-nappal figyeltek rá, jéggel 
hűtötték a karját, hogy lehúzzák a duzzanatot, csökkentsék a gyógyszerek mellett, a gyulladást.
Már három napja élvezte a kórház vendégszeretetét, amikor váratlan dolog történt.
Éppen befejezte a reggelijét, s a gyógyszerei után nyúlt, hogy bevegye őket. Napok óta ugyanazokat 
kapta, így színről, méretről, formáról tudta volna, hogy mikor melyiket kell bevenni. Természetesen 
ezt sem bízták a betegekre, hanem kiporciózták a gyógyszeres dobozba.

Valami nem stimmelt a gyógyszerek színével. Mind fehér volt. Felemelte a kerek műanyag dobozka 
tetejét az éjjeli szekrényről, és lezsibbadt. Nem az ő neve állt rajta.
Kiment a folyosóra és elindult megkeresni a nővérkét, aki reggel osztotta a lázmérőket, 
gyógyszereket. Első perctől fogva érezte, hogy ez a nővér inkább hazaterelné az összes beteget, 
minthogy ápolja őket. Lekezelő modora nem illett ehhez a csapathoz. Kilógott a sorból. Sem itt, sem 
korábban máshol nem érzett az asszony ilyet.
- Na most kis aranyom elintézhetnélek - gondolta magában, miközben az egyik ápolónő útba 
igazította az asszonyt.

Ahogy megtalálta a nővért, köpenye zsebéből feléje nyújtotta a gyógyszeres dobozt úgy, hogy a ráírt 
név jól látható legyen.
- Ez nem én vagyok! - mondta határozottan, de már alig érződött a hangján a felháborodás.
A nővér arca előbb csupa kérdőjel lett, majd hirtelen elsápadt és tőle szokatlan, ijedt hangon elnézést 
kért, hogy a két bé betűvel kezdődő nevet felcserélte a rohanásban...
- Emberek vagyunk. Tévedhetünk. De ez akár az életembe is kerülhetett volna a sokféle gyógyszer 
allergiám miatt... Ezekből egy tabletta is végzetes lehet számomra - mondta inkább már nyugtatgató, 
mint mérges hangon az asszony.
- Máskor vigyázzon! - hagyta faképnél a nővért, miközben annak ijedtségét látva, szinte megsajnálta. 
Szegény! Most jól beijedt. Pedig tőlem nem tudja meg itt senki.
Rosszul is elsülhetett volna, de szerencsém volt. Megint.
A nővér pedig remélem okul belőle így is.

Az ötödik nap már fele olyan dagadt, de még lila karral búcsút vehetett az asszony élete 
"legkalandosabb" helyszínétől, a kórháztól.
Az élet úgy látszik, még tartogat valamit a számára. Hagy még időt gondolkodni a múltról, a jelenről 
és - ami most már még fontosabb - a jövőjéről.

Amíg a fényt nem látod az alagút végén, még nem lehet baj! - gondolta eddig is kicsit szkeptikusan.
Hitte is, nem is azokat a beszámolókat, amiket a halálból visszahozott betegek meséltek. Inkább azt 
gondolta, hogy az agysejtek "játéka" az, amit a túlvilág felé vezető alagútról, s a csábító, hívogató 
fényről mesélnek a halál közeli élmény megélői.

Eddig sem, de ezután sem áhítozik rá, hogy hamar meglássa azt a fényt. Rádöbbent, hogy mi minden 
maradt ki az életéből, s mennyire átértékelődött a világ!

2009.10.05.
Zsefy Zsanett


Megjegyzések