A LEGSZEBB KARÁCSONY


 Arra ébredt, hogy nagyon fázik. A szobában teljes volt a sötétség, s anyáék ágya felől sem hallotta a megnyugtató szuszogást. A vécébe is ki kellett volna mennie, de egyedül félt kimenni az udvarra. Náluk az egy szoba-konyhás lakásban nem volt.  A konyha volt az előszoba, étkező, spájz, fürdőszoba is egyben. A szoba pedig a szülők hálója, a nappali és a gyerekszoba. Ez utóbbi nem zavarta Zsófit annyira, mint a benti vécé és fürdőszoba hiánya.
Főleg télen volt szörnyű a hidegbe, sötétbe kimenni. Ilyenkor mindig felköltötte anyut.
Most is szólongatta, de nem válaszolt senki. Nem nagyon akarózott a melegnek nagyon nem nevezhető dunna alól kibújnia. Hiába tett takarót a díványra a lepedő alá is az édesanyja, s takarta be minden este a kis dunnára tett nyuszi bundával is. Zsófi hajnal felé már majdhogynem vacogott. A vaskályha melege ekkorra már a feledés homályába veszett. A konyha meg még csak rontott a helyzeten. Ott csak sparhelt volt, amibe csak főzéskor, sütéskor gyújtottak be. Drága volt a tüzelő, spórolni kellett vele. Így éjszakára olyan volt, mint egy jégverem, s csak hűtötte a szoba falát.
Zsófi a félelemtől és hidegtől vacogva kotorta elő a félcipőjét, és vette magára a mindenes szerepet betöltő nyúlbundáját. Az oviban középső csoportos volt, de már a kiscsoportban is ezt hordta. Bizony kicsit már kinőtte, de nem vált volna meg tőle az istennek sem. Úgy simogatta, mintha nyuszit simogatna. Az ő képzeletében az is volt. Sokszor beszélt hozzá gondolatban, s megkérte, hogy ne haragudjon, amiért bunda lett belőle. Azt is megígérte, hogy nagyon vigyáz rá, s nem adja oda senkinek. Nem is adta, de hogy évekkel később hova lett az örök rejtély maradt.
A szobából, ahogy kibotorkált a jéghideg konyhába már annyira átfázott, hogy az udvarra kilépve már nem is a hidegtől, mint inkább a félelemtől reszketett. Az udvari vécéhez egy hatalmas, és öreg diófa mellett kellett volna elmennie. De olyan vastag volt a törzse, hogy mögötte akárki, akármi elbújhatott.
Ez viszont valósággal ledermesztette, s egy pár pillanatig moccanni sem tudott. A rémületből ismerős hangok térítették magához. A házuk végéből, a pince lejáró felől, mintha nevetést hallott volna. Épp olyan göndör kacaj volt, mint az édesanyjáé.
Apu mindig viccelődött vele, csakhogy hallja a nevetését.
Imádni való volt az édesanyja ilyenkor.
Elfeledve fontosnak vélt úti célját, csúszkálva elindult a ház mellett a frissen hullt hótakarón a pince irányába.
A pinceajtó nem volt kilincsre zárva, s szerencsésen be tudott menni, anélkül, hogy a kicsit korhadt ajtó megreccsent volna. Az ajtótól jó pár lépcső vezetett le a pincébe, ahová a villany nem volt bevezetve. Most mégis olyan fényben vibrált, mintha a mennyországba érkezett volna. A lába a földbe gyökerezett, s nem tudott, vagy nem is akart tovább menni. Állt az ajtóban, az L alakú pince lépcső felőli végében feltáruló látvány bűvöletében.
A petróleumlámpa fénye eltörpült a gyertyafényben úszó csillogó karácsonyfa mellett.
Zsófi a csodálkozástól és az örömtől kis híján felvisított. De idejében visszafogta magát, s csak nézte álmai karácsonyfáját, mellette édesanyját, édesapját, ahogy az angyalhajjal tüsténkedtek még a fa körül.
A fa csúcsán gyönyörű fehéren szikrázó csillag díszlett. Olyan volt, mintha porcukorba mártották volna, s milliónyi kis csillag fénye szabadult volna ki belőle.
Ilyen tündéri fényben ragyogtak a kis angyalkák is a fa ágain. Ezüst és aranyporba mártott diók pompáztak mindenütt. A szaloncukorkák is csábító ezüst és arany köntösben kellették magukat. S az angyalhaj! Az volt Zsófinak a legnagyobb gyönyörűség. Mintha a fa maga is egy angyal lett volna, akit a selymesen csillogó haja fényesen borított be egészen a talpáig.
A szaloncukrok között a kedvence, a hófehér habkarikák kellették magukat. Mézeskalács figurákkal tarkítva az egész fa olyan meseszép volt, hogy Zsófi el is feledkezett róla, hogy bármikor megláthatják.
Akkor eszmélt csak fel a káprázatból, amikor ismét meghallotta a szülei hangját:
- Na, mit gondolsz Nyuszikám  így szólították mindig anyut, mert olyan édes volt, mint egy kis nyuszi - tetszeni fog neki?
- Szerintem csodaszépre sikerült. El is olthatjuk a gyertyákat, s vigyük fel rögtön! Csak fel ne ébredjen, amíg fel nem állítottuk a szobában!
- Majd nagyon óvatosak leszünk- hallotta apa hangját, s azzal egy időben a gyertyák fényei kezdtek kihunyni.
- Jaj, csak észre ne vegyenek! - ijedt meg Zsófi, s hirtelen sarkon fordult, s elindult a ház mellett, a sötétben, vissza a lakásba.
Kapkodva levette a félcipőjét, bebújt a dunna alá. Már éppen ideje volt, mert csontig átfagyott. Alig nyugodott meg, amikor a széken meglátta a kis bundát.  Hű, ha ezt anyuék észrevennék, biztosan rájönnének, hogy fent voltam!
Újra kikászálódott a meleg takaró alól, s a hideg padlón visszament a kis bundáért. Ráterítette a dunnára, majd visszabújt, s azon kezdett töprengeni, hogy most mit csináljon?
Ha elmondja, mit látott, akkor elrontja anyáék örömét, akik azt hiszik, hogy hisz a Jézuskában.
Hát, ami azt illeti eddig hitt is.
Ha pedig hallgat, és kiderül egyszer, akkor apa nagyon dühös lesz, hogy elhallgatott valamit
De az is lehet, hogy ez nem számít bűnnek. Hiszen csak az örömüket akarja meghagyni.
Végül is nem hazudik, csak ahogy anyuék nem mondták el, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát, úgy ő sem mondja el, hogy tudja.
Gyanús is volt neki, hogy hogyan fér be az a hatalmas, feldíszített fa az ablakon, és miért nem ébred fel senki, pedig kis csengők is vannak rajta. Most már legalább tudja.
A konyhaajtó közben megcsikordult. Zsófi behunyta a szemét, s izgatottan tettette a mélyen alvót.
Hallotta, ahogy surrognak a fa ágai, a díszek, a sárga kis csengők halk csilingelését, ahogy az ajtón beügyeskedtek vele a szülei. Kis szöszmötölés a kerek asztal körül, sutyorgás, majd a gyufa jól ismert sercenése tudatta Zsófival, hogy eljött az idő.
Pár pillanat múlva már becsukott szemmel is érzékelte, hogy világos lett a szobában. Ekkor meghallotta édesanyja gyönyörűséges hangját, ahogy elkezdte énekelni a Mennyből az angyal-t.
Kinyitotta a szemét, s a kopott kis szoba helyett egy csodálatos termet látott, álmai karácsonyfájával.
Látta apját, arcán azzal a kedves, védelmező és magabiztos mosollyal, édesanyját, akin az a fényes szatén pongyola volt, - azokkal az imádni való virágokkal - amire Zsófi is mindig vágyott. Még a kabát sem csúfította el, amit anya magára kapott, hogy ne fázzon a hajnali hidegben.
Kipattant az ágyból, s úgy mezítláb, egy szál kis hálóingben apa, majd anya nyakába ugrott.
Közben az örömtől el-elsikította magát.
Ragyogott, táncolt a fa körül, és olyan boldog volt, hogy eszébe sem jutott, hogy náluk ennyi az ajándék. Miért is jutott volna eszébe?
Odavarázsolták neki a csillogó mesebeli fát, ami abban a nehéz világban valóban igazi varázslásnak számított. És ragyogott mindenki az örömtől. Ennél többre ki vágyott volna?
Szülei boldogan nézték, ahogy Zsófi itt is, ott is kezébe fogja a díszeket, megsimogatja az angyalhajat, ami azután tudja, hogy órákig szúrni fogja és viszket majd tőle, de nem baj! Most az sem érdekli. Azután áhítattal ettek néhány szem szaloncukrot, amit igazából egyikőjük sem szeretett, de hozzá tartozott a karácsony rítusához. A habkarikák - azok mások! Azok már ízlettek! Anya sütötte, ki tudja mikor, hogy még észre sem vette?
Közben úgy elszaladt az idő, hogy az ablakon egyre több fény lopakodott be a szobába. Éppen akkor, amikorra már mind elálmosodtak az éjszakai tüsténkedéstől.
Anyával még kiszaladtak az udvarra, mert ami az izgalomtól magától elmúlt, most ismét sürgetőre fordult. Azután, ahogy visszajöttek az udvarról hármasban eloltották a gyertyákat. Zsófinak pedig megígérték, hogy minden este, ahogy besötétedik, újra meggyújtják őket. Ez megnyugvással töltötte el, s az izgalmaktól, a nagy kalandtól elfáradva pillanatok alatt elaludt, hogy álmában még tovább szőhesse ábrándjait álmai fenyőfájáról.
Három év is eltelt, - már egy összkomfortos lakásban éltek - amikor Zsófi elhatározta, hogy felfedi titkát a szüleinek.
Ott is volt pince, ahol a karácsonyfát nagy titokban díszítették anyáék, s ott sem volt melegebb azokon az éjszakákon, mint a régi szoba-konyhásban. Megsajnálta őket, hogy miatta a dermesztő hidegben fagyoskodva készülnek meglepni őt, mikor a lakásban is megtehetnék. Hármasban.
Amikor elmesélte a szüleinek, hogy mióta tudja a titkot, igazi meglepetés tükröződött az arcukon, de haragnak semmi jele nem volt látható. Csak egymásra néztek, s nevetve megkérdezték, hogy miért nem árulta el, hogy tudja, nem a Jézuska hozza a fát?
- Miért? Hogy én se rontsam el a ti örömötöket.

Már azóta ötvenöt év is eltelt.
Mégis minden évben eszébe jut az a karácsony. Mindegy, hogy már ajándékra is bővebben telik, mindegy, hogy ma már több szoba van, s ott mindig van meleg
Az a karácsony akkor is álmai karácsonya marad.

Megjegyzések