FRICI

 - igaz történet -


Életemet eddig a család, a munka, s a magára hagyott kutyák , cicák befogadása töltötte ki.
Mindegyik millió örömmel és millió fájdalommal jár.
De mindegyik érzés egyedi és megismételhetetlen.

1. rész

Június harmincadika délután hat óra.

Dühös voltam, ami az utóbbi pár évben már egyáltalán nem volt feltűnő a kis családomnak. A
miértje sem volt igazán ismeretlen számukra. De ugyan kit érdekel az, ha valaki ötven akárhány éves
korában is mindent megcsinál. Vagy megpróbálja csinálni . Ha olyan hülye…
Szóval lomposan, a 36 fokos kánikulától lefőve, s hulla fáradtan vágtattam le azért a nyomorult
cigiért. Mert ugye én is szívom, meg a párom is, de ha nincs, félre mindennel, s irány a bolt! Naná,
hogy én! S ez még inkább felpumpál.

Azért most is igyekeztem a bájosabbik arcom elővenni, mert ki szereti, ha mások annyinak, vagy
tízzel többnek nézik, mint amennyinek vallja magát.?
Nos kellőképpen "dögösre" véve a formát, pillantottam meg a szomszéd diszkontos hölgyet, aki
kissé várakozó, s kíváncsi tekintettel nézett át a vállam fölött. Helyes, kedves, és közvetlen
egyéniségnek ismertem meg, akivel viszont csak egy - két mondatot váltottunk az egy- két "Pakli"
cigi megvásárlása közben. Ám most valahogy nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem, kit néz,
vagy vár annyira?

- Csak azt a kis cicát nézem ott, annak a fiúnak a lábánál.
- Jézusom, milyen aranyos! - kiáltottam fel.
- Mindenkihez odacsapódik, hogy vigyék haza, de csak megcsodálják a kis tündért az emberek, s
otthagyják.

Rajtam átcikázott a gondolat, na tessék! Ő is az én cicám lesz, mint Micike, pedig sosem akartam
macskát. Nem mintha nem szerettem volna a macskákat, de életem folyamán valahogy mindig az elkódorgott kutyusok „megmentője” voltam. Pedig ahogy telnek az évek felettem, egyre kevesebb időm, s energiám marad, s talán egyre kevesebb öröm is.

De miközben erre gondoltam a szívem az izgalomtól már kétszázat vert.
Ahogy néztem ezt a kis kormos orrú, cérna farkú, akrobata lábú, öklömnyi kis szőrcsomót, amint
minden mellette elmenő járókelő lábához odafutva, rekedtes kis hangján esengett a szeretetért,
tudtam, hogy ő már az enyém. Szinte, igaz magamnak sem mertem akkor bevallani, de azon
izgultam, hogy valaki el ne vigye!
Mikor odaértem hozzá már nem volt körülötte senki. Ő meg a kis fekete okulárés kis szemeit rám
kerekítve, farmer nadrágom szárán felkúszott a térdemig, s közben csak mondta, mondta, hogy ne
hagyj itt!
Ahogy hozzá akartam érni, szempillantás alatt a nyakamban termett, s legnagyobb meglepetésemre
hangos dorombolásba kezdett. Ez a pillanat visszavonhatatlanul megpecsételte sorsunkat. Egymásra
leltünk.

- Mi baj csillagom? Jaj, de aranyos vagy! Istenem, de csúnya csipás az a kis gombszemed! Jaj,
Istenem! Biztosan kivág a párom, ha meglát veled!
- Dehogy is! – nyugtatgatott a diszkontos hölgy. – Hiszen olyan aranyos!
Aranyosnak nagyon aranyos, de Detti kutyám sem biztos, hogy el lesz ragadtatva egy újabb cicától.

Cicóka, a kis ördögfióka a vállamon viszont cseppet sem zavartatta magát. Hangos, recsegő
dorombolással biztatott, hogy ne adjam fel! Közben koromba mártott pici orrát a fülemhez nyomta a
bizalom, s a szimpátia jeleként.

Mondanom se kell, hogy ettől teljesen elolvadtam, s egyáltalán nem érdekelt, hogy esetleg eme
gyengeségem más szemében talán enyhe csodálkozást válthat ki.
Szapora szívdobogással léptem át lakásunk küszöbét. A kis ördög egyetlen, halk nyávogására Detti
kutyám, és Mici cicám a lábamnál termett. Detti félreérthetetlen nyüszítő hangja kis családomban
semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy idegen macska van a házban.
- Csak nem egy másik cica! - kiáltott fel a párom az étkezőben, s szinte vele egy időben Peti fiam a
szobájában. De a másik pillanatban a fiam lelkes hangon nyugtázta, hogy - csuda aranyos.
Közben a kis csipás a pápaszemes pofiját arcomhoz nyomta, majd a fülembe az orrocskáját, s csak
dorombolt, dorombolt, hogy elszállt az ember tőle.
Egyszerűen nem engedte, hogy bárki is rosszallóan tekintsen rá.
Nem is lehetett.

Úgy két, két és fél hónapos volt. Húszcentis arányos termetével, tíz-tizenöt centis magasságával,
szénfekete farkincájával cseppet sem volt kisebbségi érzete fogadott családja tagjaival szemben.
Orrát feketére festette a természet, kerek, sárga szemei körül fekete keretes kis pápaszemet viselt, két
pofikája ugyan hófehér volt, de bal álla alatt egy centi széles ecsettel úgy három centi hosszan
vízszintes fekete csíkot húzott a teremtő. Ez úgy hatott oldalról, mintha szakálla lenne.
Nyaka és a kis hasikája is hóban lett megforgatva, míg a két fülétől a kobakján és a nyakán végig,
egészen a farka hegyéig fénylő, selymes koromfekete szőr fedte, amiből imitt- amott, szétszórtan, -
mint az égen a csillagok – egy-egy hosszú fehér szőrszálacska csillant ki.
Két első lábán fehér harisnyát viselt, amin a belső térdhajlatokban egy-egy körömnyi fekete
foltocska volt. Hátsó lábaira fehér bakancsot, s fekete harisnyanadrágot kapott, s hogy izgalmasabb
legyen ezekre egy- egy pici fehér pötty fröccsent.

Nem láttam, és biztosan már soha nem is látok az életem során ilyen tündéri, szívmelengető,
talpraesett, játékos kis fickót a cicák birodalmában.

- Na cicám! Most aztán feladtad a leckét! – gondoltam, ahogy araszoltam az előszobából az étkező
felé karomban a kis fickóval. Ha a család el is fogad, mit szól az egészhez Dettikém?
Dettikémről ugyanis tudni kell, hogy amikor az utcáról – mert honnan máshonnan – hozzánk került,
én rögvest utána érdeklődtem „kiktől” származhatott. Bizony nem valami biztatóan hangzott a
farkaskutya mellett a jagd terrier – vadász terrier – ős lehetősége a vérvonalában. Ez utóbbi fajtáról a
tenyésztő kifejezetten azt vallotta , hogy a macskavadász ösztönét nem lehet figyelmen kívül hagyni!
Egy macska után a világból is képes kiszaladni, s olyankor köd ül az agyára, s a gazdi lesz az utolsó
a top listáján.
Nos ehhez képest vagy nagy átalakuláson ment át már az őse, vagy a családom tett rá igen mély
benyomást, de Mici cicánkat néhány nap alatt elfogadta, sőt megkedvelte. S ennek már lassan egy
éve. Persze azt nem tagadhatjuk, hogy az utcán nincs az a kutya ami olyan izgalomba tudná hozni
Dettikét, mintegy cicus látványa, de még inkább illata.
„Kilométerekről” képes kiszagolni őket, de van, hogy - legnagyobb döbbenetünkre - úgy elmegy a
tőle egy-két lépésre mozdulatlanul lapuló cica mellett, mint a sicc!...
Ami azt illeti nem rajtunk múlt, hogy úgy alakultak a dolgok, amire nem is számítottunk.
Dettikém a jellegzetes „ ITT EGY MACSKA" – vinnyogással, farok csóválással, teljes testriszálással, szinte extázisban igyekezett orr közelbe kerülni a kis jövevénnyel. Mi pedig a „jó kutya, okos kutya,
nem bántod a cicát, szereted a cicát”, s ehhez hasonló szövegek monoton, kedves hangon skandálása
közben, - az izgalomtól az ájulás határán – próbáltuk megértetni Dettivel, hogy ma sem a vacsoráját
kínáljuk a cicus személyében…

A kezemben kuporgó Fricikém eközben Detti füléhez nyomta kormos orrocskáját, s teljes erővel
dorombolni kezdett. S dorombolt, dorombolt. Detti pedig egyszerűen elolvadt...
Mi, hárman - a párom, Peti fiam, s én - csak ámultunk. Sorba adogattuk egymásnak azután a kis
fickót, s nem tudtunk betelni a fülünknek, s szívünknek oly kedves kis hangjával. Úgy dorombolt,
mintha a Jó Isten ráparancsolt volna:

- Dorombolj cicám teljes erővel, mert ezek az emberek mindig egy dorombolós, kedves kis cicára
vágytak!
Ő pedig csak recsegett és recsegett, de a fűlnek igen-igen kedves hangon .
A nagy koppanásra - a szívemről leesett egy nagy kő - Mici cicám féltékenyen púpozta fel a hátát.
- Na tessék! Nem a kutya lesz a gond, hanem Micó, az eddigi egyke!
Vele viszont nem erőltettük a megismerkedést. Macskáéknál lassabban megy az elfogadás
ceremóniája. Ők bizalmatlanabbak.
De, ha a szívükbe zárják a másikat, az örökre szól. (Ez később be is bizonyosodott.)


2. rész  

- A legfontosabb most, hogy egyen, igyon - gondoltam, miután láttam, hogy a kitagadásomnak nem
ez lesz a napja-.
De vajon mit adhatunk egy ilyen csöppségnek? A száraz eledelt nem ismerte, a vízbe bele se
szagolt.Talán a tejjel nem csinálunk nagy bajt -gondoltam.
Míg szívünk csücske vacsoráját készítettem, ami csak egy kis fele víz fele tejből állt, a család már a
kis jövevény nevére licitált. Én nem sokáig hagytam őket kétségek között gyötrődni! Kijelentettem,
hogy Frici cica lesz és punktum.
( Egy korábban látott Dajka Margit film nagyon a szívembe lopta magát. Ebben a művésznő egy
bűbájos, huncut idős hölgyet alakított, akinek egy csodás, fekete "Fricicica" névre hallgató cicája volt.

Ahogy a cicust a színésznő szólítgatta a maga egyedi,csodás, búgó-recsegő hangján: Fricicica! - hát azt sosem felejtem el! Nagyot alakított a filmben! Azt hiszem, hogy a címe is A fekete macska, vagy
valami hasonló volt. - A memóriám, a memóriám!
A lényeg. hogy ennivalóan édesek voltak ők ketten!
Na akkor döntöttem el, hogyha lesz egyszer egy fiú cicám az Frici lesz!)
Nos Frici , miután a névadó ünnepségen túl volt, s immár teljes jogú
családtag lett, úgy érezte illik bebizonyítania, hogy kiérdemelte a bizalmunkat. Mindőnk
megdöbbenésére, ahogy a tejes tányér mellé a földre raktam ő - mintha már napok óta itt élne - az
előszobai almos tálhoz szaladt, s bizony tudta, hogy mire való! Azóta sem nagyon értem, hogy
macskáéknál honnan van ez a "tudás".
S mivel jól végezte dolgát visszaröppent hozzánk . Nyomában Dettike cikázott, mint a kígyó. A kis
fickó felkapaszkodott a nadrágom szárán, s édes hangon duruzsolt. Ahogy ismét a tenyerembe
fészkelte magát irdatlan prüszkölésbe kezdett. De nemcsak úgy egyet-kettőt! Se vége, se hossza nem
akart lenni.
-Ó Istenem! Ez a cica nagyon beteg! Nemcsak a szeme csipás, de valósággal taknyos...Orvoshoz meg már túl késő van.Csak holnap tudom elvinni!
Elő hát a zsebkendőt, s mint a fiaimnak pici korukban elkezdtem a kis nóziját törölgetni. Ez a
merénylet őt szemlátomást nem zavarta.
Közben éreztem, hogy hiába van nyár, ő mégis didereg. Nosza elő egy hosszú sálat!A nyakamba
akasztottam, mintha csak a törött karomat támasztanám meg vele, s a sálba beleraktam - mint egy kis
fészekbe - Fricikémet.

-Na nem! Ezt azért nem teheted velem Istenem!
Annyi minden baj, bánat ért az elmúlt időkben, s most amikor végre újra mosolyogni tudok Te még
ide se adtad máris vissza akarod venni?!- méltatlankodtam magamban.A szívem úgy zakatolt, hogy
szinte hallottam. Ugye meggyógyul?- mormoltam magam elé, s csak azt a választ vártam, hogy - igen.
Bizonytalan volt a párom hangja, de én csak a jót akartam hallani.
Odavittem az etetőtálkához, de semmi.
-Talán még csak anyatejet ivott - próbált nyugtatni a fiam. S valóban. Nem tudta hogy kell lefetyelni.
Gyorsan előhalásztunk egy fecskendőt, megtöltöttük tejjel , s a tál fölött kezdtük el "cumiztatni".
majd egyre lejjebb, lejjebb tartottuk a cumit, míg végül már a tálkában lévő tejbe dugtuk úgy, hogy a
cicus orra is a tejbe ért. Néhány bátortalan kísérlet után rájött, hogy ami az orrocskájára került az
ugyanolyan finom, mint ami a cumiban van. Egy kis ügyetlenkedés után sikerült néhány kortyot
belefetyelnie. Hurrá! Ez óriási siker volt!

Micó cica még gyanakvóan, de már valahogy nyugodtabban szemlélte az eseményeket. Mintha
érezte volna, hogy Fricinek segítség kell. Dettike is állandóan Frici körül sertepertélt.
Most már csak gyógyuljon meg! Nem lesz itt a kis csapattal semmi gond.
Az éjszaka mozgalmasabbra sikeredett, mint ahogy számíthattam rá.Még jó, hogy most kezdtem el a
három hetes szabadságomat, különben nem tudom, hogy csinálnám végig- nyugtáztam a helyzetet
magamban. Frici ugyanis, ha nem prüszkölt, s nem didergett ,akkor mint egy hiperaktív kisgyerek
rohangált, mókázott. Dettivel incselkedett. A feje mellé feküdt az ágyon, s a fülébe dorombolt. Detti
pedig ettől elolvadt, s mint egy jó anya, olyan óvatosan és szeretettel játszott vele. Olykor az egész
fejét bekapta, majd elengedte, ami Fricit nem hogy nem zavarta, de kifejezetten tetszett neki.Majd
hemperegtek, ugráltak az ágyon. Persze a kezdeményező szinte mindig Frici volt. Ez a kis jószág a
maga fél kilójával Detti huszonegy kilójával szemben esélytelen lett volna, ha nem szeretnek egyből
egymásba.
De megtörtént a csoda, s ez nem is változott a későbbiekben sem, inkább csak fokozódott a
barátságuk.


3.rész

Másnap reggel hangos, de kellemes duruzsolás ébresztett. A fejem mellett a párnán az én kis
taknyos ördögfiókám dorombolt tiszta erőből. Akaratlanul is elmosolyodtam. Olyan jó érzés volt!
(Micó cicánk soha nem bújt oda hozzánk. Ő csak a biztonságot jelentő kedvenc helyén, a műanyag
tálban fejezte így ki háláját, hogy nem hagytuk annak idején sorsára.)
Nem is tudom, mikor ébredtem utoljára mosolyogva! A kor, a gond, a fáradtság, a mindennapok
taposómalma, vagy éppen ezek együtt tettek színtelenné? Nem is tudom. De ma éreztem, hogy
valami más, valami új és szép jött el hozzánk!
Gyorsan összekaptam magam, s a konyhába tétován kicsámpázó Fricikém orra elé dugtam a reggeli
tejecskét. Ám meg se szagolta. Ugyanígy tett a finom, szaftos cicafalatokkal is. Kedvetlennek,
szomorúnak látszott.
Bezzeg Micó! Mint a gyerek, akire ráijesztettek, hogy megeszi a kutya a vacsoráját, úgy esett a finom falatoknak.
Na legalább te eszel amióta itt van ez a csöppség! – gondoltam, s közben Detti tányérját is
megpakoltam főtt, sült csirkenyakkal. Mert úgy szerette, ha még egy kicsit át is volt sütve a már
puhára főtt hús! Tudom! Túlzás. De előbb halnék éhen, minthogy ők éhezzenek! Hiszen olyanok,
mint a gyerekek! Ránk vannak utalva!

 Nem tetszik ez nekem! – suttogtam Fricinek. Enned kell! Meg kell gyógyulnod!
De Frici csak meresztette rám a két nagy sárga gombszemét. Ilyenkor olyan volt a fekete kis
karikákkal a szeme körül, mint egy kis tudós bagoly. Egy prüszkölős tudós bagoly.

Délutánra már aggasztó lett a helyzet. Hiába melengettem a nyakamba kötött sálban, hiába
takargattam a kis törölközőjével. Látszott rajta, hogy nem jól van: fázik, náthás, étvágytalan. Ki tudja
mi mindenen ment keresztül csöppnyi lénye az elmúlt két hónapban?
A júniusi éjszakák ebben az évben nem kényeztették el a kóbor állatokat. Főleg nem az ilyen kis
kölyköket.
Még nekünk, embereknek is szokatlanok voltak a forró nappalokat elűző didergős éjszakák.
- Nincs mese, viszlek orvoshoz!
Az elhatározás „seperc” alatt megszületett, a kivitelezés már több időt igényelt! Az is lehet, hogy csak túl bonyolítottam a dolgot.
Először a kibélelt fedeles vesszőkosárba tettem őkelmét, amiben úgy elveszett, hogy még el is
nevettem magam. - Minek egy ilyen pici jószágnak egy ekkora böhöm kosár? Olyan elesetten nézett
ki belőle! Mintha azt mondta volna: - Hé! Innen nem látlak! Nem szököm meg, csak ne csukd le a
fedelét!
- Ne csukjam le? Akkor, ha mégis elszöksz, elkap egy kutyus, elüt egy autó, vagy úgy elszaladsz,
hogy sohase talállak meg! Abba meg én halnék bele!
- Jól van! Legyen kívánságod szerint! Teszek a nyakadba macskanyakörvet, - szerencsére a Micóé
még megvan - a nyakörvhöz gyorsan összetákolok egy "pórázt" régi, kötésből kimaradt fonalakból,
és már indulhatunk is. Elvégre hozzánk is a vállamon jöttél! Talán csak egy kis melegségre,
cirógatásra vágytál a sok hideg éjszaka után, talán csak egy beteg cicus ösztönös segítségkérése volt,
hogy önszántadból csapódtál hozzám.
Nem tudhatom, de most bebizonyíthatod, hogy kellek-e neked!
Azért egy szatyrot még felkaptam indulás előtt. Az persze csak arra kellett, ha mégis összefutunk az
utcán, vagy az orvosnál valami félrenevelt kutyával, a kis gazfickót odarejthessem.
Ám a liftben mindjárt hasznunkra vált, mert a kis gazfickó úgy megijedt az öreg lift hangjától, hogy
kiugrott a kezemből. Na csibészke, mégy a szatyorba!
Az állatorvos - aki még akkor csak délutánonként rendelt - nem messze, úgy két buszmegállónyira
lehetett. Régi ismerősök voltunk. Mielőtt Detti kutyát befogadtuk hozzá jártunk oltásokra Csöpi és
Aliz kutyánkkal is. (Sajnos már nincsenek közöttünk..)
Már félútban voltunk, amikor Fricike egyre nyugtalanabbul izgett - mozgott.
Micsoda ostoba ötlet – korholtam magamat – szatyorban szállítani egy cicát! Mégis csak jobb lett
volna a kosár!

Egy hirtelen jött gondolat azt sugallta, hogy ez a kis kíváncsi szőrcsomó szívesen elnézelődne a
karomban. Úgy is lett. Fricimet bal karomra tettem, míg másik kezemmel a póráz végét fogtam, ha
mégis a szabadságot választaná..
Frici szerint ez jó ötlet volt! Szempillantás alatt a vállamon termett, én meg kis híján a földön az
ijedségtől. De őkelmének esze-ágában sem volt megszökni!
Úgy viselkedett, mint korábban Aliz kutyánk, akit a lépcsőházunkban hagytak magára két
hónaposan. Aliz - kutyától nem éppen megszokott módon - egész életében attól félt, hogy újra
magára marad. Ha nem tettük rá a pórázt sétáltatáskor egyből behúzott farokkal, centiméteres
távolságban, kétségbe esett pofival ballagott mellettünk.
Nem így, ha pórázon volt! Felemelt farkát csóválta, vidáman, hátsóját riszálva galoppozott előttünk,
olykor vissza-visszanézve, hogy megvagyunk- e még a póráz másik végén.? Olyan benyomást
keltett, mint egy táncoló, bolondos kiscsikó..

Kezemben az üres szatyrot lóbálva, vállamon a cicussal érkeztünk meg a zebrához. A délutáni csúcs
ma is idegborzoló volt. Gyalogosnak lenni - ha már kicsi a dekoltázs, s nem mini a szoknya - nem
életbiztosítás! Én bizony már ekkor nadrágot hordtam..
Az autók némelyike, mint megannyi mobil robot, szinte "személytelenül" robogott a város öreg
utcáján. Mit nekik zebra, mit nekik gyalogos! Várjon az a szerencsétlen, ha már volt olyan
hebehurgya, hogy gyalog indult el..
Ezért nem is léptem a járda széléhez. Inkább úgy két lépésre attól vártam, hogy végre mindenki
hazatérjen, elérje úti célját, s akkor a kiürült utcán végre a túloldalra átmehessek..
Ahogy ott álldogáltam rám tört valami szokatlan érzés. Mint amikor valakit figyelnek, s az megérzi.
Most én éreztem azt, hogy néznek.

De tévedtem!
A zebra mindkét oldalán megállt egy-két kocsi, s a benne ülők a leengedett ablakból felém
mutogattak, s a fejem mellett elnézve kedvesen mosolyogtak.
- Nem csoda! - villant át rajtam a felismerés, hiszen a világ legszebb, pápaszemes gazfickója úgy ült a vállamon, mintha odaszületett volna! Betegségét elfeledve tágra nyílt, sárga szemecskéivel vidáman,
félelem nélkül nézelődött a "magaslesen". Időnként - teljesen váratlanul, s látszólag ok nélkül - a
fülemhez dugta fejecskéjét, és rázendített a "boldog cicák indulójára". Csak úgy dorombolósan!

Az én drága Fricim néhány villanásnyi mosolyt lopott a mindig rohanó autósok arcára!
Én pedig - úti célunk szomorú okáról el is feledkezve - büszkén és boldogan lépkedtem át a zebrán a
vállamon egy belevaló, csupa szív kiscicával.


4. rész

Nem csalódtam. Fricikém, az én kis macsekom a rendelőben is osztatlan sikert aratott. Mókás kis
pofikája mindenki szívét megérintette.
De nem sokáig élvezkedhettünk az asszisztens, s néhány várakozó gazdi becéző szavaiban.
-Sajnos elég nagy a baj! -közölte az orvos. Valószínű, hogy macskainfluenzás, amit csak ritkán lehet
gyógyítani. A jobbik esetben is egy súlyos tüdőgyulladásról van szó. Mindenesetre antibiotikumot
kap, vitaminokat, s majd meglátjuk.

Mintha leforráztak volna. Meglátjuk. Meglátjuk. Az nem lehet, hogy ne gyógyuljon meg! Nem. Nem
is gondolok rá!
- Még háromszor kell visszahozni a cicust injekcióra, s reméljük minden rendben lesz! - búcsúzott el
az orvos.
- Na azért! Ez már egész jól hangzik. Amúgy az orvosok sem tévedhetetlenek - csillapítottam le
magamat.

Az elkövetkező napok izgalommal, feszültséggel teltek. Nem mintha utóbbira Fricikém - egészségi
állapotát leszámítva - okot adott volna. Sőt!
Már a kezelés napján megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták!
Csalánba nem üt a ménkű - szokták mondani. A kis gazfickó pedig felért egy csokor csalánnal..

Az utcán, vagy ki tudja hol, szinte vadon nőtt élete első pár hetében. A kis kóbor egyéniségét a
természet felruházta a kényszerűség hozta bátorsággal, azt rámenősséggel fűszerezte, s a kedvesség,
a hízelgés magas iskoláját sem kellett kétszer kijárnia.

Egyre többet mutatott meg magából, s azzal bizony nem lehetett betelni.
A reggelek ezután hajnalban kezdődtek.
Négy órakor nedves orrát szokásához híven a fülemhez dörgölte, s addig dorombolt, amíg simogatni
nem kezdtem csillogó, fekete kis hátát. A puszit sem hagyta volna ki! Hiába minden addigi
elképzelésem a macska és gazdija közötti higiénikus kapcsolatról! Nem tudtam megállni, hogy csak
egy iciri-piciri puszit ne cuppantsak a feje búbjára. (Addig nem is hagyott volna békén.) Ő pedig
perdült-fordult, s huss, már röppent is át a másik szobába Dettihez. Fel az ágyra, s ott a hátára
fordulva, kinyújtott mancsokkal kellette magát, incselkedett vele. Detti pedig ugrált körülötte vidám
farkcsóválással, oda-odakapott a fejéhez, olykor a szájába kapta, mintha a kölyke lenne. Felkapta,
letette, körbenyaldosták egymás pofiját. Hol az egyik, hol a másik. Majd Fricikém odabújt a kutya
fejéhez, duruzsolt egy sort, - szinte sugdosott neki - majd bevackolta magát Detti füle mellé, mintha
valami csodás titkot akart volna elárulni neki.

Ki tudja? Detti biztosan megértette, mert meg-megnyalogatta, s a rá annyira jellemző sóhajtással
hagyta, hogy álomba szenderüljenek újra mind a ketten.
Minden reggel megszokott rituálé szerint folyt az előző este és éjszaka során felgyűlt, széthagyott
holmik, szennyes zoknik, mosatlan edények, szőrkupacok romeltakarítása.
mióta a kis gazfickó nálunk volt mindez már semmi gondot nem okozott. Mintha a dolgoknak a
súlya megváltozott volna. Olyan egyszerű és könnyű lett minden. Elég volt csak Fricire pillantanom,
s máris tele voltam energiával, vidámsággal.

Mire a reggeli második kávémat felhajtottam a gazfickók, Frici, Mici és Detti újra körülöttem
nyüzsögtek a fejadagjukat várva. A szervírozásnál a sorrendet nyilván az határozta meg, hogy a
csapatban ki a falkavezér?.. Így egyértelmű, hogy leghamarabb Frici lakott jól. A kutya kajájából is..
Egyrészt mert Mici már szinte anyjaként, vagy testvérként(?) szerette, s eltűrt neki mindent, másrészt
a kutyát a dorombolásával simán lefegyverezte. ( Én pedig nem kérdés, hogy behódoltam a kis
csibésznek.)

Ha Detti mégis újabb, a számára feltálalt felvágott, vagy más finomság bekebelezésére tett kísérletet
Frici rögvest odapenderült, méretéhez mérve félelmeteset fújt a kutya képébe, majd első két
mancsával maga felé söpörte a kutya orra elől a kaját.
- Ez az enyém! - vette rettenthetetlenre a figurát, ahogy az amúgy is hatalmas "pápaszemeit" még
nagyobbra nyitotta. Azután fél szemmel még mindig Dettit lesve - az újabb rémisztő akciójára
készen - mohón felfalt minden falatot. A harci póz alatt Detti türelmesen várta, hogy pótoljam az
elrabolt reggeli -, vagy éppen vacsoraadagot.

Frici jó étvágya gömbölyödő, fehérre meszelt pocakján szemlátomást nyomot hagyott, de szüksége is
volt a jó kondira. Az első hetekben bár csodás javulásnak indult az egészsége, ez hosszabb távra
még nem jelentett garanciát.

Fricire nem lehetett nem figyelni.
Mint akiben száz ördög bújt meg. Amolyan bűbájos ördögök. Bizonyára az ördögök között is akad a
sorból kilógó, ördögi szemmel elítélendő, mert nem elég gonosz, mert nem elég csúf, nem eléggé
ördögi...

A hajnali röpködései közé új szokást vett fel már az első héten, ahogy jobban lett. Kölyök mivoltát le
nem tagadóan rohangált órákon át egy papírgalacsinnal - amit legtöbbször a Pakli cigaretta puha
dobozából - gyűrtem neki. (Volt ugyan mindenféle cicajáték, labda, s másféle papírból gyúrt
galacsin is, de azok - valami érthetetlen okból - mind hidegen hagyták.)
Ezt hamarosan felváltotta a sörösüveg kupakja, amire már nem tudom milyen apropóból focilabda
volt festve.

A papírgalacsint néha olyan hévvel pofozgatta, hogy az a levegőbe repült, ahonnan azután púposra
görbített háttal,- négy lábbal egyszerre elrugaszkodva a földtől - valami tüneményes pozitúrában
kapott el.

De az igazi, egész életét végigkísérő kedvence a söröskupak lett.
Úgy passzolgatta az első lábaival ezeket a kupakokat, mint egy kis focista. Széklábak között és
körül, ajtónyílások alatt át, és vissza. Egyik percben még a lábam alatt sasszézott vele, mire át
akartam lépni már öt méterrel arrább a nappaliban cikázott. Mindezt fáradhatatlanul, teljes
odaadással. Se látott, se hallott, csak rohangált megszállottan a játékával.
Így amíg Frici focizott én minden dolgomat elvégezhettem, mert nem kellett attól tartanom, hogy a
kis gazfickó valami rosszaságot eszel ki megint. Ilyen idegborzoló, életveszélyes mutatványai közé
tartozott például az erkélykorlát legkülső peremén, a korlát sarkán ücsörgés légy-, és darázsles
céljából.
Ezt főleg csak a reggeli foci és az esti kötéltáncos mutatványok között művelte. Azaz leszámítva az alvást, s az előbb felsorolt produkcióit, bármikor kiperdült egy kis magaslati levegőt szívni az erkélyre. Alig győztem az erkélyre rohangálni. Arról nem beszélve, hogy még nem is kaphattam le csak úgy a korlátról, mert a hirtelen mozdulattól, vagy hangos szótól, ha megijed, három emeletet zuhant volna!

A csínytevések palettájából ki ne felejtsem a kötéltáncos mutatványait, amit rajtam kívül nem sokan
toleráltak volna! ( Én annál inkább. )
Már olyan három hónapos lehetett - egy hónapja élt velünk - amikor az esti, vagy inkább késő esti
tévézgetésem elunva elhatározta, hogy elszórakoztat valami újjal. Úgy gondolta, hogyha már a
természet nem jöhet fel hozzá a harmadikra, akkor legalább ő megy fel, - na nem a fára, mert az nem
nő az emeleten - hanem a függönyre.

Amolyan horgolt csipkére hajazó függönyünk minden olyan lehetőséget felkínált a kis kandúrnak,
ami egy belevaló kiscica napi edzéséhez szükségeltetik. Hacsak nem akarja tohonya, hájas macsként
leélni az életét. Ő nem akarta. Inkább az esti dorombolásait megszakítva kezdetben csak félig, majd
ahogy ügyesedett mindennap feljebb és feljebb mászott a függönyön. Eleinte kicsit idétlenül,
bizonytalanul. Közben nyakát kitekerve nézett rám kerek szemeivel:
- Na mit szólsz, milyen ügyes vagyok?!
Fölfelé még igen. De a lejövetel az istennek sem ment olyan könnyen.
Ha nem ugrottam fel időben, hogy kifejtsem, lefejtsem a függönyről - s ez éjféltájban, a tizedik
erőgyakorlat után már nem lehetett elítélhető - halk, vékony hangon hármat "füttyentett". Meglepő,
de az a segélykérő hang máshoz nem volt hasonlítható. Nekem annyira tetszett, hogy azután mindig
megvártam azt a három füttyöt, s akkor vettem le, miközben korholtam, hogy: - Ejnye Frici!
- Visszamégy az utcára!
Dehogyis engedtem volna vissza! De ő ezt nem tudta, ezért minden függöny igazítás után békítően
felszaladt a vállamra, s jött a bocsánatkérő dorombolás.

Ezeket az estéket nem volt egyszerű kipihenni. Nem volt ugyanis mikor. Hajnali dorombolás,
éjszakai mászógyakorlatok..Igazán jól jött most az az egy hónapos szabadság!
Tiszta szerencsém van, gondoltam, hogy most a szabadság alatt hozta a sors az utamba Fricikét. Őt
sikerült megmentenem, és a család is, mert mindenki odavolt érte, vidáman töltötte el ezeket a
napokat.

Azután már a munka is könnyebben ment a cégnél, addigra jobban volt, s nagyjából a házirendet is
kapisgálta. Eltelt két hét, s kezdtem azt hinni hogy most már minden rendben lesz. De Frici állapota
újra rosszra fordult. Taknyos volt, elesett, nem evett.Szóval kezdődött minden elölről, csak
súlyosabb formában. Most már gyakran hányt is. Injekciók jöttek, sorra egymás után.
Reménykedés egyre kevésbé, elkeseredés egyre jobban.

Én táppénzre kerültem, valami mozgásszervi nyavalyám újult ki. Soha azelőtt nem jött jobban
kapóra, hogy otthon maradhattam. A jó isten segítségével újabb egész napos cicapesztra
következhetett. Újabb két hét.

A remény és a reménytelenség hullámzott körülöttünk. Egyik órában még vidáman hancúrozott
Dettivel,vagy éppen a rekamié aljában a takarók között bújtak össze Micóval, mint egy kis szerelmes
pár. A másik percben az alomtálhoz vonszolta magát, mert egyetlen egyszer sem hányt volna a
földre, pedig sajnos ez egyre többször fordult elő.

Amikor jobban lett jött újra hálálkodni, dorombolni, hozzám bújni.
Időnként - miközben a konyhapultnál serénykedtem - a szoknyám alá is felfutott pajkosan, majd
amint megszidtam a vállamon termett, duruzsolt egy sort, azután elfutott.
Én ekkor már nap, mint nap akkor is sírtam, amikor betegen is lefutotta a maga kis távját a kedvenc
"focijával". Mint aki az utolsó percet sem akarja, hogy kárba vesszen.

Micó cicánk és Detti kutyánk viselkedése is megváltozott. Valahányszor Fricikém rosszabbul lett
Detti félrehúzódott, szomorúan bámult a világba. Micó pedig kétségbe esetten Frici körül
sündörgött, keservesen nyávogott, vagy féltőn nyalogatta.

Szeptember elsején, reggel fáradtan ébredtem. De csak egy villanásnyit éreztem ezt, mert a másik
pillanatban belém nyilallt, hogy Úristen, mi van Fricivel.!?
Idegesen keresgélni kezdtem előbb az ágyamon, hátha a takaró alatt bújt meg.
(Nem is lett volna meglepő, hiszen előző nap kontrasztanyagos gyomorröntgen-felvételt készítettek
róla. Az orvos tanácstalan volt a súlyosbodó hányások tekintetében. Egy valamire gyanakodott:
valami nem cicának való dolgot nyelhetett le, s akkor jöhet a műtét..
De nem talált semmit. Fricinek ez a tortúra azonban nagyon sokat ártott. Ezért is pátyolgattam este
magam mellett az ágyban. Még jobban, mint máskor.)

Ám reggel nem volt az ágyon. Sőt az egész lakásban sem találtam. Össze-vissza rohangáltam,
hívogattam, s rám tört a sírás.
Egy pillanatra megálltam újra a rekamié előtt, s akkor kétségbeesett macskanyávogásra figyeltem fel.

Szegény Mica ült a parkettán az ágy sarkánál, és nyávogott.
- Te Úristen! Csak nem?
Sajnos igen. Az ágyneműtartóba húzódott vissza az én drága kiscicám, úgy ahogy macskáéknál illik
félrevonulni az utolsó út előtt.

Akkor, abban a pillanatban meghalt bennem valami.
Az élet két csodás hónapját adta nekem ez a kis gazfickó, s a fél szívemet, a "mindenreggeli", régen
elfelejtett mosolyomat vitte magával az égbe.

Eltemettük a kedvenc takarójával, a rózsaszínű törülközővel, s azzal a söröskupakkal, amivel olyan
felhőtlen boldogan játszott mindig.

Frici mindenkiben felejthetetlen nyomott hagyott.
Detti ezután sokáig egykedvű, vagy nagyon szomorú volt.
Micó belebetegedett.Több, mint két évig majd minden nap odaült a rekamié sarkához, és addig
nyávogott, amíg megmutattuk neki, hogy már nincs ott Frici.

Utólag nagyon bánt, hogy nem készült róla egy fotó sem.
A sorsnak annál inkább hálás vagyok, hogy az utamba hozta akkor, 2003. június harmincadikán, és
lehajoltam azért a belevaló kiscicáért.

Ha visszapergethetném az időt, s újra kezdhetném akkor is lehajolnék hozzá, ha tudnám milyen sok
bánattal teli, de mégis csodás két hónap vár ránk.
Bár újra lehajolhatnék!

2009.09.11.
Zsefy Zsanett
Illusztráció - Fricire nagyon hasonlít.

Megjegyzések