A PILLANAT VARÁZSA


   Az utca teljesen kihalt volt. A sűrű hóesésben magányosan kapaszkodtak az égbe az utcai lámpák.
A téren csak két alak gubbasztott dideregve egymás mellett.

- Istenem, de szép vagy – súgta az egyik, s vágyakozva sóhajtott.
- Ugyan, ne bolondozz már! – válaszolt a másik, de érződött a hangján, hogy jólesett a bók. Azért
szemérmesen kicsit arrébb húzva zöld szoknyáját, folytatta: – Semmit nem változtam. Mindig
ugyanezt a ruhát hordom.
- Az lehet, de most az esti fényben egészen más. Olyan meseszép, akár egy esküvői ruha.
- Na, most ezzel mire célozgatsz? Csak nem azt akarod mondani, hogy – s itt kis szünetet tartott.

Gondolkodott, hogy merje-e folytatni?  De erőt vett magán, s kicsit elcsukló hangon kérdezte: ..hogy
érzel valamit irántam?
A másik közelebb hajolt.
- De igen. Jó veled.
- Pedig egész évben észre sem vettél. Hiába  voltam  mindig itt melletted. Hozzád simultam,
cirógattalak, ha örömöd, ha bánatod volt. Összebújtunk, ha fújt, ha esett. Megosztottunk minden
percet egymással. Együtt nőttünk fel, szenvedtük át a forró nyarat, az őszi  szeleket. Emlékszel? A
szél sokszor olyan bolondos frizurákat csinált nekem.
A szoknyám is úgy terült körém a nyári napfényben, bodrosan, fodrosan, ahogy te szereted. Mégis
legtöbbször szó nélkül hagytad.
És most itt a tél. Most is csak egymásra számíthatunk. Nem óv bennünket fedél, nem melegít kályha,
nem röpködnek köröttünk gyerekek.
- Lehet, de milyen csodás az éj! – szólt közbe a másik.
- Nézd milyen szépen hull a hó! Mióta vágysz rá, hogy újra láthasd!  Tudom, mennyire szereted,
amikor beburkolnak a lámpafényben csillogó pihék. Még te mondtad, mind-mind olyan kis
mesebeli angyalka. Csak azért szállnak le a földre, hogy mosolygós arcokat láthassanak. Van köztük
soványka, ducika, fürge, lassú. De mind puha, tisztalelkű, és fehér. Van-e csodásabb érzés egy ilyen
éjszaka, mint a puha hópihék érintése?

A másik mozdulatlanul hallgatta, de legszívesebben odakiáltotta volna: Igen! Van!  Amikor te
érintesz meg engem. De csak ennyit mondott:
- Valóban csodás.
A csend ebben a pillanatban közéjük fészkelte magát. A vibráló sárga fényben mindketten
magányukba merültek. Nem rezdült köröttük a világ sem. Mintha a hópihék is megálltak volna a
levegőben.

- Még mindig haragszol? – törte meg a csendet kis hallgatás után, s a zöld szoknyás felé hajolt.
- Én? Miért is?
- Tudod. A minap, amikor kinevettelek…
- Ja! A kutyára gondolsz? Az nem esett jól. Nem elég, hogy megtisztelt,  még te humorosnak is
találtad.
- Hát hogyne. Úgy emelte fel a lábát, mint egy kankutya. Pedig szuka volt – mondta, miközben a
nevetéstől most is rázkódott mindene, s a frissen hullt hó még jobban beterítette a társát.
- Na látod! Most is kinevetsz.
- Mert olyan vicces volt. Különben is, mennyivel jobb, ha zsörtölődünk mindenen. Pedig olyan szép
ez a pillanat. Te és én, és a mesebeli ruhád. Már csak meg kellene örökíteni, ahogy összebújunk,
mint a szerelmes párok. Mert én szeretlek.Végre! Kimondta – gondolta a zöld szoknyás.
- Én is – válaszolta, de lehet csak önmagának, és amennyire lehetett a másikhoz simult.

Ebben a pillanatban vakító fény villant. Egy idősödő férfi elégedetten nézett a fényképezőgépe
kijelzőjére.

- Remek felvétel lett – állapította meg magában. Milyen szép ez a két tuja ebben a csodás hóesésben,
ahogy összehajolnak az ágaik! Mint egy menyasszony és egy vőlegény. Magával ragadóak.
Azt hiszem ez a pillanat varázsa. Hm. Ez egész jó cím lesz a fotóhoz.


2010.12.02.
Zsefy Zsanett  
Az írás  Demeter Judit: Az első hó című képéhez  ajánlva. 



Megjegyzések