A sarkantyúkák illata - jav.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket
körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata.

Egy évvel korábban
- Mama, nézd! Miért csak két petty van ezen a katicán?
- Mutasd csak, Kiscsillagom! Hát persze! Nem tudtad? A kis katicák addig sírtak a
mamájuknak, hogy nekik még kellene pötty, amíg oda nem adta nekik.
- És már mindig az övék marad? Nem kéri vissza az anyukájuk?
- Hát miért kérné vissza, Kiscsillagom? – mondta nagyi csendes mosollyal az arcán, miközben
mélyet szívott a sarkantyúkák fűszeres illatából. - Ajándékot nem kérünk vissza. Pláne attól
nem, akit annyira szeretünk.
Milyen gyönyörű ez a gyerek! Nem csoda, az apja után is mindig futottak a lányok. Az
egyetemen többet csajozott egy időben, mint tanult. Hál’ Istennek, hogy olyan jó esze volt.
Alig tanult, mégis kitűnően végezte az iskolákat. Szegény apja viccelt is vele, fiam, Nem
tanulni, tudni kell! Milyen büszke volt, amikor megkapta Tamáska a diplomáját. Legalább a
gyerek elérte, ha már neki nem sikerült. Papát nagyon bántotta, hogy annak idején nem
tanulhatott tovább. Az esze meglett volna hozzá, de kellett a pénz. Öten voltak testvérek, és
nehéz volt az élet az ötvenes években. Azután megjelent a színen Ildikó. és Papa még
boldogabb lett. Ildi nemcsak szép nő volt, de intelligens is. Így nem is csoda, hogy a kisunoka
egy angyalka lett. Ha most látná a drága papa! Nagyi megigazította a fal mellé állított
gereblyét, nehogy a Kiscsillag belelépjen. Megszokott, féltő mozdulatai a vérében voltak,
ahogy papának is. Ő minden részletre figyelt. Azt mondogatta, hogy inkább tegyél egy
feleslegesnek látszó mozdulattal többet, mint átkozd a kihagyott pillanatot egy életen át!
Aznap is, amikor utoljára elbúcsúztak, azzal ment el, hogy ne félts te engem, mamikám, én
mindig óvatosan vezetek, vigyázzanak rám mások! De nem vigyáztak. A kanyarban az az
őrült kölyök elé vágott legalább százzal. Az se úszta meg, de ez nem vigasz. Papa elment.

Napjainkban
Mennyi ideje is, hogy meghalt? Három éve? Az elmúlt évekből nem sok mindenre
emlékszem. Azt mondják, agyvérzésem volt. Kórház után idekerültem, Tamás fiamhoz. Haza
nem vihettek. Csak a jobb kezem mozog egy kicsit, de abban sincs erő. Tiszta csont és bőr
vagyok. Már a tükröt is utálom, amikor Ildikó megfésül és elém tartja. Öszeaszott fej néz rám.
Ez már nem én vagyok.
Nagyi üveges szemmel bámulta a plafont. Gondolataiban a múlt minden színe, illata, szomorú
és boldog pillanata megelevenedett, míg sápadt, kifejezéstelen arcán az érzelem utat nem
talált. Az az átkozott motor! Csak ne ment volna aznap vele! Ha most látna, biztosan elvinne
innen. De lassan már nem lesz hova. Hallottam, ahogy Ildikó győzködte Tamáskát, hogy kicsi
ez a lakás négyőjüknek. El kellene adni a házat és venni a kettőből egy nagyobb kerteset.
Biztosan gondnokság alá vetetnek, ha már meg nem tették. Jaj, Papa! Miért hagytál itt?
Istenem, de fájna a szíve. Jobb is, hogy nem érte meg. Szörnyű lenne neki látni, ahogy
tehetetlenül fekszem az ágyban. Az orvos szerint már örökké. Hallottam, amikor
Tamáskámmal sutyorogtak. Azt hiszik, ha nem tudok beszélni, akkor nem is értek semmit. De
sajnos felfogok minden szót. Mindent. Nem hülye vagyok, csak béna. Hát nem értitek! Nem
érzitek? Nem látjátok, mit akarok mondani? Nem látják. Azt hiszem a szemem
kifejezéstelenül ül a gödrében, s várja, hogy örökre megpihenjen. Nem mond nekik semmit.
Biztosan borzalmas lehet az artikulálatlan nyögéseimet, ordítozásaimat hallani, de valahogy
szeretném velük megértetni magam. Ez a legelviselhetetlenebb az egészben. Ha elment volna
az eszem, akkor nem fájna, ami rám vár. Nem fájna, amit hallok. Nem fájna, hogy a terhükre
vagyok. Nem fájna a Kiscsillagom egyre ritkább esti puszija. Nem fájna, hogy egyre többször
hallom, ahogy veszekednek minden apróságon. Olyankor el szeretnék szaladni, vagy
odakiáltani, nem akartam, nem tehetek róla! Bocsássatok meg nekem! Ami nektek fáj, az
engem öl meg. Lassan, fájdalmasan, apránként, percről-percre.
Valahogy Ildikó sem olyan már, mint régen. Tamáska olyan sokat dolgozik, hogy talán észre
sem vette. Egyre többször van itt a háziorvos, és néha mintha cinkosan néznének egymásra.
De lehet, hogy csak képzelődöm, hiszen az agyam már valóban nem a régi. A múltból sok
mindenre emlékszem, és elfelejtem amit egy perce hallottam. De a kert az mindig előttem
van. Már soha többé nem láthatom. Ó, az illatok. Azok a csodás illatok! Esténként a papával
kint ücsörögtünk, és beszélgettünk Tamáska csínytevéseiről, majd a Kiscsillagomról. Közben
meg átjárt bennünket az estike, na meg a sokszínű sarkantyúka illata. Nekem azok voltak a
kedvenceim.
Ildikó belépett a szobába, kezében tea és valami kanalas gyógyszer. Lehet, hogy a
megfázására írta fel az orvos. Odahajolt nagyihoz, s halkan, sejtelmes mosollyal az arcán,
odasúgta:
- Na, meddig húzod még, öreglány?
Majd feltámasztotta nagyi fejét, és a szájához tartotta a szívószálat. Nagyit az ájulás
környékezte, és minden erejével ordítani kezdett, miközben jobb kezével erőtlenül csapkodott.
- Nincs itthon Tamás, kár üvölteni! – mondta Ildikó, és közönyös arccal kivonult a szobából.
Nagyit a megsemmisülés érzése kerítette hatalmába. Nem akarta elhinni, de csak ott zakatolt a
fülében, meddig húzod még, meddig húzod még. Jobb karjával megpróbálta egy kicsit feljebb
tolni magát az ágyon, de a sok hónapos fekvéstől teljesen elernyedtek az izmai, és nem
engedelmeskedtek. Többször is próbálkozott, de sikertelenül. Ha legalább fel tudna kelni, és
elvánszorogni az ablakig. Nyolcadik emelet. Szörnyű bűn lenne, de vége lenne. Könnyebb
volna neki is, Tamáskáéknak is. Egyszer talán megbocsájtaná. De a gyógyszerek itt maradtak
az ágy mellett, gondolta, és újra összeszedte minden erejét. Próbált féloldalra fordulni, hogy
átnyúlhasson a tablettákért. Jobb kezével a hátát megtámasztva igyekezett kicsit közelebb
kerülni az ágy széléhez. Na, még egy kicsit, na, még egy kicsit, mindjárt! Szíve egyre
hevesebben vert. Arca az erőlködéstől rózsaszínre vált, mint akibe végre visszatért az élet, és
ekkor utolsó erejét összeszedve lefordult az ágyról. Feje beleütődött abba a kis fazsámolyba,
amit ottfelejtettek már régen az ágy mellett. Korábban sokat üldögélt rajta az ő drága
Kiscsillaga.
Odakint a délutáni nap végigcirógatta a várost. Valahonnan egy virágoskert bódító illatát
hozta magával a májusi szél. Belopakodott a szobába, s elsimította az utolsó fájdalmas redőt
is nagyi homlokáról.

A két férfi szótlanul lépkedett lefelé a lépcsőn. Sötétedett. Kopottas szürke öltönyüket
körbelengte a délutánról itt felejtett sarkantyúkák fűszeres illata. Eközben a pléh hangja
fájdalmasan végigsikított az utcán, ahogy a tepsit a fekete halottaskocsiba lassan betolták.

Egy el nem küldött levél

2014. aug. 16.

Augusztus 20-hoz közeledve eszembe ötlött egy el nem küldött levél...

Kedves Kobzos Kiss Tamás!


Milyen fura az élet.  Az elmúlt pár héten igen gyakran eszembe jutott Édesapád. 
Nem is igazán tudom, hogy miért.  Lehet, hogy valamiféle üzenet volt Tőle.
Talán, mert mostanság elég sokat foglalkozom írással, versekkel. 
Tehetem, hisz viszonylag sok a szabad időm, mióta nem vagyok aktív dolgozó. Elmeditálgatok a múlton, eszembe jutnak ismerőseim, iskoláim, tanáraim. Így gondolatban hozzád is eljutottam, s a telepátia győzedelmeskedett. (?) 

Augusztus 20-án a DTV csatornájára kapcsoltam át - úgy fél kettő körül-, s meglepetten láttalak, amint Édesapád egyik megzenésített versét adtad elő. 
Milyen régen is volt, hogy az irodalom órán a Tanár Úr lehunyt szemekkel, összevont szemöldökkel hallgatta feleleteinket. 
Talán nem is minket hallott olyankor, hanem a versei zenéltek a fülében. Lehet, hogy ő hatott rám annyira, hogy reál beállítottságom ellenére - vagy épp azért - el kezdtem verseket írni. Akkor még csak a fiókomnak.
Te már - emlékszem az évente megtartott bulikra - javában csiszolgattad gitártudásodat. Tudtam, hogy zenélsz, de nem jutott volna eszembe, hogy kalandos életed ilyen irányba fordul. 

Évekkel ezelőtt hallottalak utoljára a tv-ben, de azzal voltam, hogy ez csak amolyan kitérő, vagy mint a sínpár, valamivel párhuzamosan műveled. Most, hogy láttalak, és hallottam milyen szép karriert futottál be, rád kerestem az interneten. 
Azt tudtam, hogy a KLTE vegyész szakán végeztél. De ennél több hír nem jutott el hozzám. (Az osztálytalálkozókat kihagyva ez nem is csoda.) Elmondhatod magadról, hogy nem volt üres, egyhangú életed! Valószínű megtettél mindent, hogy a legtöbbet hozd ki magadból.

A netről idézek az életedet, pályádat bemutató oldalról - a teljesség igénye nélkül -:

Kobzos Kiss Tamás
"1977-ben rövid ideig a debreceni Déri Múzeum főrestaurátora volt, majd a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központban folytatta restaurátori munkáját 1979-ig."

"198o-tól tagja a bécsi Clemencic Consortnak, akikkel Bécsben és Európa számos országában több száz koncertet adott már." "1991 óta gyakran lép fel török barátjával, Erdal Salikogluval is"

"Állandó közreműködője a Jánosi együttesnek, velük fellépett többek között a londoni Royal Festival Hallban, Finnországban, Lengyelországban, Erdélyben, a New York-i Lincoln Centerben, a varsói magyar intézetben, és szerepel az együttes több lemezén. Közösen készítették el a

"Kossuth izenete eljött" című CD-t, mely 1998-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia díját."

"Az európai országokon kívül kétszer járt az Egyesült Államokban, és négy ízben Japánban, ösztöndíjjal pedig Törökországban (1986) és Kínában (1999). Gyakran megfordul a környező országok magyarsága körében is."

Díjaid:

"1975-ben megkapta "A Népművészet ifjú mestere" címet. (Ekkor már több népi hangszeren játszott (citera, brácsa, furulya, koboz) az ének mellett.)"

"Az általa szerkesztett "Régi magyar Betlehemes" c. hanglemez 1987-ben megkapja "Az év hanglemeze" díjat."

"1996-ban elnyerte a Bezerédj Alapítvány népművészeti díját, zenetanári munkája elismeréseként 1998-ban megkapta a Köztársasági Arany Érdemkeresztet, művészi munkáját pedig "A Magyar Művészetért" díjjal jutalmazták. 2005-ben elnyerte a Magyar Régizenei Társaság "Tinódi díj"-át. Legújabb kiadványa a Tinódi Cronica-ját hangzó- és írott formában tartalmazó CD-ROM (Arcanum 2006)."

"2006-ban megkapta a Magyar Örökség Díjat."

"1986 óta tanára, 1991 óta igazgatója az Óbudai Népzenei Iskolának."
*

Fogadd elismerésem Kedves Tamás, még ha késve is!
Édesapád mindig büszke volt a fiára, s most lecsukott szemei mögött ott, fent is elégedetten gondol Rád. 

Kívánok a további életedhez erőt, egészséget, kitartást, és az eddigiekhez hasonló sikereket!
Egy ismeretlen ismerősöd:

Zsefy Zsanett

(Egy lány vagyok a gimiből, akivel egy osztályba jártál. Akit Édesapád tanított az irodalom szeretetére.
Én vagyok, akit a drága Mucsa Tanár Úr az első évben két hétig, minden nap feleltetett a matematika ötösért.
Én vagyok, akit K. Zoli   - az előbbiek és remélem más tulajdonságaim hatására is - az első év végén,  matematika órán az osztály előtt jellemezve eszményképnek nevezett.
S én vagyok az osztályból  egyedül, aki   - majdnem kitűnő érettségije ellenére -  nem szerzett sem orvosi,  sem  tanáraim elképzelésének megfelelően tanári diplomát.
De ettől még én én vagyok.)

Remélem így már könnyebb a feladvány!  

Üdvözöllek!
Szia.

Kelt: Debrecen, 2009. augusztus 25.
*
2015. november 08.

Megdöbbenéssel ért a facebookon a hír: 
Meghalt Kobzos Kiss Tamás. 

Nyugodj békében!

Mint gimnáziumi osztálytársad búcsúzom Tőled! A Sors messze, magasra repített még életedben és nem találkoztak útjaink. Látod! Még most is egyre feljebb visznek a szárnyaid! Fogadjon hát békével az Ég, szeretettel Édesapád! Isten veled, Tamás!

http://librarius.hu/2015/11/09/meghalt-kobzos-kiss-tamas/

SÜN

Tavaly, úgy szeptember elején - már nem emlékszem pontosan - azon a hétvégén is, mint egész nyáron, érdekesnek ígérkező programmal kecsegtették az alföldi nagyváros apraját- nagyját, s nem utolsósorban a sok turistát. A Nagytemplom előtti tér ad otthont már sok-sok éve koncerteknek, fesztiváloknak, vásároknak, karneváloknak.

Amolyan kellemes, igazi sétára való őszi délután volt.

Fiaim addig győzködtek, hogy a családommal együtt felmentünk a belvárosba meghallgatni a fővárosi művészek operett-, és musical estjét.

Mire a helyszínre értünk én kellőképpen ráhangolódtam a musical vidám,  könnyed műfajára. Nem is volt nehéz. A hétvégi koncertek olyan hangerővel dübörögnek, hogy kilométerekről - így az otthonunkban - is hallani.

Engem ez különösebben sohasem zavart, de magamban mindig örömmel nyugtáztam, hogy nem a Piac utcán vagy közvetlen közelében lakunk...

A koncert kitűnő hangulatba hozott. Az idő csak úgy kellette magát:  maradj még velem! Nem is éreztem semmi fáradtságot, amikor a műsornak úgy tíz óra körül vége lett.

Sétálva indultunk haza a petúniák, lobéliák, estikék s még sok-sok más, színpompás virággal szegélyezett úton. Közben beszélgettünk, s nagyokat szippantottunk a virágkavalkád mindent elárasztó illatából.

Ahogy ballagtunk hazafelé egyszer csak fiam megtorpant, egy pinceablakhoz hajolt, s hangjában hitetlenkedéssel, csodálkozással mondta:

- Nézzétek, egy sün!

Egy meglehetősen nagy, huszonöt- harminc centi körüli, szürkés drapp, tüskékkel borított, fényes, pontszemű kis jószág lapult a gyéren megvilágított nyitott pinceablakban.

A meglepetést kíváncsiság és tanácstalanság váltotta fel. Hogy került oda?

Talán a pincében tartotta valaki és kimászott - tanakodtunk.

Ez nem látszott reálisnak, mert a pinceablak olyan magasan volt a pince aljához képest, hogy a sün koma oda legfeljebb sünlifttel tudott volna feljutni.

Próbáltunk bejutni az épületbe is - hátha valaki tudja hogyan került oda sünike -, de hiábavalónak bizonyult. Szétnéztünk, de mindenfelé üzletek, s zárt kapuk voltak. Közben már néhányan meg- megálltak mellettünk, hogy néhány kedves szó kíséretében megcsodálják a kezemben nem a legkellemesebb pózban szuszogó jószágot.

Végül arra az eredményre jutottunk, hogy hazavisszük, mert nem egy forgalmas utca való sünikének. (Azon a részen már véget ért a sétáló övezet.) A továbbiakról pedig a döntést reggelig elhalasztjuk.)

Otthon először nehéz lett volna megmondani, hogy ki fél kitől?

A kutyánk izgatottan ugatott, oda- odakapott az összekuporodó kis tüskéshez. A macskák előbb elszaladtak hátukon felborzolt szőrrel, s "mókus farokkal". De azután kíváncsiságuk úrrá lett a félelmükön, így hamarosan előóvatoskodtak.

A sün időnként furcsa hangokat hallatva - inkább morgásra, fújásra emlékeztetett - körbejárta a szobát, konyhát, erkélyt. Mindent kíváncsian és gondosan megszimatolt.

Amíg sünike terepszemlét tartott, felvetődött, hogy kellene valami találó nevet adni neki!

- Arra a kis időre?- jegyeztem meg szkeptikusan.

- Na jó, egye fene. Én már tudok is egyet: legyen Tüsike ! - mondtam határozottan a találó, de nem sok fantáziáról tanúskodó nevet.

Ez amolyan nemtelen név. ..Használatát nem zárja ki sününk két esélyes mivolta, miszerint vagy fiú vagy lány. Ivartalanításról az ő esetében nemigen beszélhettünk.

Családom tagjai elvetették a javaslatomat azzal az indokkal, hogy előbb derítsük ki a kideríthetetlent, majd azután jöhet a névadó.

A kényes, s nem kevésbé szúrós feladat megvalósításához kezembe vettem sünikét, s vártam, hogy alábbhagyjon a rajta eluralkodó izgalom, amit az állandó fogdosás, piszkálódás, na meg ez a névadó hercehurca váltott ki belőle.

Nos Tüsike egyszer csak úgy döntött, hogy megnézi a tenyeremen az életvonalat, s végre normális alakzatba rendezi a testét.

Nekem se kellett több! Egy hirtelen mozdulattal átfordítottam a másik tenyerembe, de nem hogy tüzetesen szemügyre venni nem volt időm nemi identitásának jegyeit, de még annyit se tudtam kinyögni, hogy azt a..

Villanásnyi idő alatt átrendezte a súlypontját, ami tudvalevő, hogy a gömb esetében az éppen középen van. Így lett süniből tüskegombóc, az én kezemből pedig tűpárna.

Miután a süngyógyászati diagnosztizálás nem járt minden kétséget kizáró eredménnyel kijelentettem, hogy

- Tüsike lesz és kész! Vagy mindjárt a kezébe nyomom valamelyikőtöknek.!

Tudtam, hogy nem lesz vita.

Már lassan éjfélre járt, de a kutyánk nem bírta megállni, hogy időnként oda ne vakkantson süninek. A cicák pedig egyre bátrabban kerülgették, s ezzel állandó morgásra, s valami furcsa, fenyegető vonaglásra kényszerítették Tüsit.

- Nincs mese, el kell különíteni őket egymástól, hogyha egyből nyugalom nem is, de legalább csend lesz!

Ezért a legkézenfekvőbbnek ígérkezett a csipet- csapattal ismertetni a várhatóan rövid, de nem problémamentes időszakra vonatkozó jogait.

Határozottan kiadtam az utasítást:

- Cicacsapat plusz kutya megy a nyugati erkélyre! Tüsi a keleti erkélyre, egy dobozba!

A hangos tiltakozások után visszanyerve tekintélyemet én is csatlakoztam sünmentő családomhoz.

A kartondobozra bejáratot vágtunk, tettünk be répa-, almaszeleteket, parizerdarabkákat, vizet. Sünike végigcsoszogott az erkélyen, minden tárgyat, sarkot megszimatolt, majd miután nagy örömünkre evett egy kis zöldséget, a dobozt lesajnálva kivonult átmeneti szállásáról, s elbújt a legsötétebb sarokba, néhány gyümölcsös láda mögé.

Még lefekvés előtt - már éjfél régen elmúlt - megbeszéltük, hogy arra tekintettel, hogy a sün védett állat, másnap visszavisszük a Nagy Természetbe.

Addig is kidolgoztam egy stratégiát, amihez könyörtelenül ragaszkodtam.

Eszerint az elkövetkező időben Tüsikét macskák nem nyalhatják, kutya nem falhatja, és senki, - azaz senki - nem simogathatja !..

Úgy is lett. Másnap délután nyalás, falás, simogatás nélkül, dobozostól, kajástól beraktuk az autóba, s a Vekeri tavat körbe ölelő erdős, sűrű aljnövényzettel borított, elhagyatott területen búcsút vettünk tőle.

Puszit nem kapott, csak néhány kedves szót, amit nemigen értett. Mindegy.

Örültünk, hogy a közeledő hideg beállta előtt egy olyan helyre került, ahol téli álmához búvóhelyet és süniknek való falatokat találhat.

S nem utolsó sorban visszakapta a szabadságát!

Reméljük azóta is boldogan él! Az is lehet, hogy még ránk is emlékszik..

A nevére már nem hiszem.

2009. augusztus 9.

Hívatlan vendég

Este fél tizenegykor már éppen az álom és valóság határán lebegtem, amikor fülsiketítő cirpelés hasította ketté éppen kibontakozóban lévő látomásaimat.

Mi az ördög már megint? - dühöngtem még nem térve magamhoz. Álmodom, vagy tényleg valami autóriasztó csap ilyen idegborzoló lármát? Elég elképzelhetetlennek tűnt azt a hangerőt és frekvenciát tekintve!

Mégis olyan volt, mintha egy "szimeringes" autót járatnának a - lakásunkban.

De hisz ez a fémes hang az étkezőből jön! - ugrottam ki az ágyból egy időben a párom vészjósló felkiáltásával:

- Pfújj, nem szabad! - hallom, ami kissé megnyugtatott, mert arra utalt, hogy csak a macskákkal lehet valami gond.

- Egy denevér! – tette még hozzá párom félpapucsos, kissé kába sziluettemnek.

Nem is akármilyen denevér kúszott, mászott az étkező járólapján, néha fél- egy méteres magasságba felreppenve. Egy-egy szárnya megvolt féltenyérnyi is – az én etalonommal mérve -, s gyönyörű, bársonyos barnán csillogtak a lámpafényben.

Kicsit megsimítottam. Nagyon kellemes, puha volt az érintése.

A váratlan látogató körül négy - az izgalomtól ledermedt – macska, s csak meredtek a jövevényre, mint egy látomásra. Majd, ahogy a denevér - a fülsiketítő cirpelést közben abba se hagyva - időnként fel-felrebbent a menekülési útvonalat keresve - a macskák, mintha rugón jártak volna, ugrottak utána. Egyikőjük, a kis fekete-fehér Tömör-Gyönyör még el is kapta, de egy határozott „engedd el!” felszólításra ijedten ejtette ki a szájából.

Ezalatt én kirohantam a fürdőszobába papír zsebkendőért, a macskák felügyeletét pedig a páromra ruháztam.

A denevérnek fogalma sem volt róla, hogy a szabadulását szervezzük, tervezzük. Továbbra is kétségbeesetten próbált a csibe-dróthálóval bevont, macskabiztossá tett - erkélyen át kimenekülni, miközben kegyetlenül cirpelt.

(Szegényke nekirepülhetett a csibehálónak, s rossz irányba próbált távozni.

Így kerülhetett be az erkélyre, onnan be az étkezőbe, ahol viszont a sok bútor, tárgy meg négylábú megzavarta a tájékozódásban.)

Végre sikerült papír zsebkendővel óvatosan elkapni a kis bőregeret.

Ahogy a szárnyait a kezemben óvatosan a testéhez lapítottam nagyon törékenynek látszott.

- Na megszabadulsz kényszerű fogságodból! - mondtam neki biztatóan, ahogy a nyitott szobaablakon át útjára engedtem. Nem sokat tétovázott.

Felrebbent, kicsit cikázva, kicsit tétován csapongva, majd pillanatok alatt elvegyült a betonház előtt keringő többi társa között.

Addig is gyakran láttuk nyári estéken, éjszakákon az erkélyen ücsörögve, hűsölve a hangtalanul röpdöső kis teremtményeket. Cikáztak élelmet gyűjtve, majd eltűntek a tízemeletes épület valamelyik panelrepedésében.

Egyikőjüknek azon az éjjelen "szerencsés" pechje volt.

2009. okt. 22.
(A fotó illusztráció. Származási helye: https://www.nyugat.hu/cikk/123410_denever_logast_rendeznek_abaligeten )

Én nem bízom a véletlenre

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

Amikor húsz évvel ezelőtt a  gyászhírekben végre felfedeztem a nevemet, kiderült mégsem én vagyok. Akkor azzal nyugtattam magam, hogy jobb is így, hiszen nem volt egy normális öltözékem sem, ami zárt térben az alkalomhoz illett volna. Most meg már megint nincs.
Akármiben azért mégse.

Azt a pár szál virágot is ki kellene választani és tudatosítani a fanokban, hogy milyen legyen. Ibolyát semmiképpen. Azt ingyen és bérmentve szagolhatom alulról. A fréziáról ugyan dadogtam korábban egy opuszomban...- talán a 120. lehetett -, de az eddig csak meg nem értésre talált. Hiába takartattam magam a fréziák illatával, mindenki csak biztatott, hogy: ne még!

Jó. Én toleráns is vagyok, vevő is a konstruktív hozzámállásra. Ezért áll hozzám ma is a legközelebb az a gondolatom - néha magamon kívül egy-egy felsejlik az agyamban -, hogy váratlanul a halál sem lát szívesen, időpontot pedig tegnap kellett volna kérni.

Így addig shoppingolok, mert ahogy jeleztem, kell valami alkalmi öltözék. Megírom a búcsúbeszédemet is, mert igazán nem mindegy, hogy ki és mit emel ki az életemből. Belőlem. A rossz szívemet, a - még csak ellenségeim diagnosztizálta - rossz májamat, vagy agyatlan agyasságomat.
Szóval életre-halálra szántan optimista maradok. És maradok.

Azért a Hajdú-Bihari Naplót nem mondom le. A Gyászhírek még tartogathat meglepetést: BIné született ekkor és ekkor, meghalt ekkor és ekkor....
Hú, de megnézném akkor az arcomat!


2016.02.16.

CSIPET-CSAPAT CSÍNYEK

Kutyusaink


Mazsikánk az első nap, amikor befogadtuk, szétrágta az aznap vásárolt gyönyörű szandálom pántját...javítható volt. Csöpike és Alíz, ha szolidnak akartak látszani csak folyóiratokat rágtak miszlikre, mire hazaértünk a munkából. Ha szellemileg minőségi élvezetre vágytak, akkor jöttek a
könyvek borítói. Egy-egy esőnapot a háncs faliszőnyeg (1 x 1,5 méteres, kettő darab, két alkalomra elég...) tenyérnyi darabokká cincálásával ütötték el. Sajnos nálam ez a fajta játék puzzleként nem jött be, így legközelebb a kedvemért az ülőgarnitúrán éktelenkedő 5 mm-es fonalat távolították el.
Sikeresen. A keletkezett kb 10 cm átmérőjű lyukban már sehol nem állt ki az a fonáldarab. Csak a lyuk körül egy tucat.

Detti kutyusunk nem értette, mi a csudának kell a párnákba toll. Több darabot is tollmentesített. Ehhez igencsak okosan előbb a külső huzatot is kirágta.
Dettikénk műszaki hajlamára sem lehetett panaszunk. Még pár hónapos volt, de már tudta, hogy az áram alatt lévő vezeték helyett a tv-kábelt szabad csak húsz centis darabkákra szétrágni. Így akár joggal várhatta el, hogy majd dicséretet kap tőlünk.

Valahogy egyikőjükre sem lehetett igazán haragudni. Kölyökkorban voltak, és unatkoztak. Lakásban nem sok lehetőség volt rá, hogy a fentieken kívül valami más hasznossal üssék el az időt, ha egyedül maradtak. Méregnek méreg, de csak addig.
Ezek nélkül a - most már - mosolyt fakasztó emlékek nélkül szegényebbek lennénk.