Én nem bízom a véletlenre

Már annyit szenvedtem, hogy nem lehetek ott részvétet nyilvánítani a temetésemen, hogy ma eldöntöttem: túl fogom élni. Úgysem veszítenék vele semmit. (Azért úgy megnézném! Hogy voltam és láttam már, milyen és hogyan zajlik le? Á, a másoké nem olyan.)

Amikor húsz évvel ezelőtt a  gyászhírekben végre felfedeztem a nevemet, kiderült mégsem én vagyok. Akkor azzal nyugtattam magam, hogy jobb is így, hiszen nem volt egy normális öltözékem sem, ami zárt térben az alkalomhoz illett volna. Most meg már megint nincs.
Akármiben azért mégse.

Azt a pár szál virágot is ki kellene választani és tudatosítani a fanokban, hogy milyen legyen. Ibolyát semmiképpen. Azt ingyen és bérmentve szagolhatom alulról. A fréziáról ugyan dadogtam korábban egy opuszomban...- talán a 120. lehetett -, de az eddig csak meg nem értésre talált. Hiába takartattam magam a fréziák illatával, mindenki csak biztatott, hogy: ne még!

Jó. Én toleráns is vagyok, vevő is a konstruktív hozzámállásra. Ezért áll hozzám ma is a legközelebb az a gondolatom - néha magamon kívül egy-egy felsejlik az agyamban -, hogy váratlanul a halál sem lát szívesen, időpontot pedig tegnap kellett volna kérni.

Így addig shoppingolok, mert ahogy jeleztem, kell valami alkalmi öltözék. Megírom a búcsúbeszédemet is, mert igazán nem mindegy, hogy ki és mit emel ki az életemből. Belőlem. A rossz szívemet, a - még csak ellenségeim diagnosztizálta - rossz májamat, vagy agyatlan agyasságomat.
Szóval életre-halálra szántan optimista maradok. És maradok.

Azért a Hajdú-Bihari Naplót nem mondom le. A Gyászhírek még tartogathat meglepetést: BIné született ekkor és ekkor, meghalt ekkor és ekkor....
Hú, de megnézném akkor az arcomat!


2016.02.16.

CSIPET-CSAPAT CSÍNYEK

Kutyusaink


Mazsikánk az első nap, amikor befogadtuk, szétrágta az aznap vásárolt gyönyörű szandálom pántját...javítható volt. Csöpike és Alíz, ha szolidnak akartak látszani csak folyóiratokat rágtak miszlikre, mire hazaértünk a munkából. Ha szellemileg minőségi élvezetre vágytak, akkor jöttek a
könyvek borítói. Egy-egy esőnapot a háncs faliszőnyeg (1 x 1,5 méteres, kettő darab, két alkalomra elég...) tenyérnyi darabokká cincálásával ütötték el. Sajnos nálam ez a fajta játék puzzleként nem jött be, így legközelebb a kedvemért az ülőgarnitúrán éktelenkedő 5 mm-es fonalat távolították el.
Sikeresen. A keletkezett kb 10 cm átmérőjű lyukban már sehol nem állt ki az a fonáldarab. Csak a lyuk körül egy tucat.

Detti kutyusunk nem értette, mi a csudának kell a párnákba toll. Több darabot is tollmentesített. Ehhez igencsak okosan előbb a külső huzatot is kirágta.
Dettikénk műszaki hajlamára sem lehetett panaszunk. Még pár hónapos volt, de már tudta, hogy az áram alatt lévő vezeték helyett a tv-kábelt szabad csak húsz centis darabkákra szétrágni. Így akár joggal várhatta el, hogy majd dicséretet kap tőlünk.

Valahogy egyikőjükre sem lehetett igazán haragudni. Kölyökkorban voltak, és unatkoztak. Lakásban nem sok lehetőség volt rá, hogy a fentieken kívül valami más hasznossal üssék el az időt, ha egyedül maradtak. Méregnek méreg, de csak addig.
Ezek nélkül a - most már - mosolyt fakasztó emlékek nélkül szegényebbek lennénk.

TINIK ÁLMA

Szombat délutáni hangulat úszott a város felett.
Az emberek egy része még a Nagyerdei strandon sütkérezett, vagy otthonában a táskarádiója kereső
gombját tekergette valami vidám magyar nótát keresve. Az Apolló és a Víg mozi is dugig volt, - mint minden hétvégén - a délutáni és esti vetítéseken.
(Kevés ember ülhetett még akkor a tévé képernyője elé. Az még úri dolognak számított.)
A kánikulai hőség váratott magára, de igazi június eleji napfényes délután volt. A városból a
Nagyerdő felé vezető út mindkét oldalán hatalmas, öreg hársfák bódították a sétáló embereket.
Illatukkal körül lengték a villamossíneket, az úttesttől tisztes távolban, titokzatosan, s egyben
elutasítóan megbúvó öregedő családi házakat, elegáns villákat. Ha enyhe szellő fújt még jutott a
szomszédos utcáknak is, de nagyobb szél már kisöpörte a csodás illatot.
A hétköznapi rohanásnak nyoma se volt.

Csinosan öltözött fiatalok andalogtak egymást átölelve, világgá kürtölve érzéseiket. Gyerekek
röpködtek szüleik körül a Vidám Parkban kikunyerált lufikkal, plüss állatokkal, vagy éppen a
nagyadagos fagylaltjukat próbálták eltüntetni, mielőtt a Nap könyörtelenül elolvasztotta volna
azokat.
Idős párok csoszogtak, bandukoltak. Némelyek botra támaszkodva, élvezték, amit még a természet
adhatott nekik. A madárcsicsergést, a virágok körül sürgölődő méhek zümmögését, rácsodálkoztak a
járdát szegélyező bokrok rejtekéből elő-előbukkanó, hangoskodó verebekre, a frissen nyírt füvön
éppen csemegéjét fogyasztó feketerigóra.
Régi ismerősök mosolyát keresték, kedves köszönésüket, "- Hogy tetszik lenni, de jó, hogy látom” –
udvarias, olykor közhelyes szavaikat, és magukba zárták azokat, félretéve rosszabb napokra.
A két tinilány csinos ruhába kiöltözve, tűsarkú cipőben tipegett a Nagyerdőről hazafelé. Vidámak
voltak, nevetgéltek. Milyen is legyen egy már nem gyerek, szeptembertől pedig igazi gimnazista
lány? Nyolc évig jártak egy iskolába, de csak a felsőben lettek igazi barátnők. Addigra ismerték meg
igazán egymást. Azóta elválaszthatatlanok. A gondolataik is egy rugóra járnak.
Boldogok voltak, mert végre igazi nagylánynak érezhették magukat. Nem szegte kedvüket az sem,
hogy nem egy suliba fognak járni. Attól ők még barátok maradnak.

Sétáltak gondtalanul és csak egy valami izgatta őket. Végre találni egy igazi fiút!
Ez abban az időben, - a hatvanas években - nem is volt könnyű feladat. Főleg nem, ha valaki nem
koedukált iskolába járt. Ráadásul a nevelési módszereire valamit is adó, rendes szülő elmagyarázta
gyermekének vagy százszor, hogy jól nevelt lány utcán, villamoson, moziban, vonaton, buszon, s
még ki tudja hány helyen nem ismerkedik!
Szórakozóhelyről pedig szó se eshetett. Oda a tinik csak szülői felügyelettel járhattak egy-egy sütit,
fagyit vagy éppen narancslevet elfogyasztani.
Volt is fejtörés esténként elalvás és álmodozás előtt, vagy éppen az iskolai tíz perces szünetekben,
hogy akkor hol találnak majd rá az igazira? Legtöbbször arra a következtetésre jutottak, hogy ők
bizony így vénlányok maradnak.

A szülői ráhatás olyan erős volt, hogy már attól is lelkiismeret furdalása volt némelyiküknek, ha egy
kedves fiú biztató tekintetét lopva elkapták. De most eszükbe sem jutott a sok intő szó. Kíváncsi
szemekkel figyelték a szembe jövőket, hátha egy csinos srác valahogy beléjük botlik.
Elég lenne egy mosoly is tőle! Na mondjuk egy randi sem lenne rossz.
Még azon sem töprengtek, hogy az a képzeletbeli nagy ő melyikükkel randizna. Mindegy.
Örülnének egymás sikerének. Hiszen barátnők.

De úgy tűnt, ezen a napon sem fog összejönni, miközben rajtuk kívül mintha már minden lánynak
akadt volna párja. Mintha az összes kamasz foglalt lenne, mindenfelé csak szerelmes párokat láttak.
Lassan elhagyták a hársfasort. Már a Bem téren is túl jártak. Néhány perc és hazaérnek. Haza. És ma
sem történt semmi.

Egyre nagyobbakat hallgattak. Egyre kevesebb téma jutott az eszükbe.
A Nap szinte szégyenkezve húzta be az ablakán a felhőfüggönyt, mint aki úgy érzi, hogy valamiben
egy kicsit ludas. Enyhe szél indult vendégségbe az alkonyodó város utcáiba. Felfrissítette az álmos
tereket, korzózó embereket. A felriasztott szél meg-megtáncoltatta a gallyakat, máskor meg a lányok
selyem blúzával játszott bújócskát. Térd fölött érő szűk szoknyájukkal már nem tudott mit kezdeni.
Ezért bele-beletúrt sötétszőke, rövid hajukba, hátha el tudja hessegetni arcukról az egyre inkább
elhatalmasodó rosszkedvet.
A falevelek sustorgásaiba, gallyak apró, rövid reccsenéseibe léptek ütemes zaja olvadt. Olyan
halkan, hogy a lányoknak is időbe telt, amíg felfigyeltek rá.
Valaki követi őket!

Megpróbáltak feltűnés nélkül hátrafordulni. A szívük a látványtól a torkukban dobogott.
Két tizennyolc körüli jóképű srác lépkedett a nyomukban. Épp olyanok, amilyenről álmodoztak!
Magasak voltak mindketten, arcuk már-már férfias volt, kellemesen finom vonásokkal. Egyikőjük
szőke, míg a másik olaszos, barna, nagy mosolygós szemekkel.
A lányok visszafogták lépteik ritmusát, de kellő távolságot tartottak a fiúkhoz képest, jelezve jó
neveltetésüket.
A két tini mindenféle csacskaságról kezdett halkan társalogni, közben élénken figyelték a két srác
párbeszédét. A lányok fejében a kezdeti dicsérő, hízelgő szavaktól merész gondolatok kezdtek
kibontakozni.

A randira már a fiúk tettek ajánlatot. A két tini – hiába várt olyan régen erre a pillanatra – még
válaszolni sem mert. Végigfutott az agyukon, hogy úgy sem lenne bátorságuk elmenni. A szülők
még mindig gyereknek tekintik őket.
Jobb, ha sietve hazahúznak - gondolták, s felgyorsították lépteiket. Hátuk mögött a srácok nem
adták fel.
Valami olyan megjegyzést tettek, hogy csak kapják el a lányokat...

A két tinit megrettentette a fiúk merészsége. Eszükbe jutott az unásig ismételgetett szülői intelem
arról, hogy mi minden történhet meg velük. Ez már ijesztő kezdett lenni.
Egyikőjük hirtelen hátrafordult, s ugyanazzal a lendülettel egy hatalmas pofont kevert le a mögötte
baktató barna srácnak.
Egy pillanatra talán csak azért lett csend, hogy az azután feltörő röhögés még félelmetesebb legyen.
A szőke fiú majd lenyelte a nyelvét a nevetéstől, s ami a legszörnyűbb volt még a másik tini lány
mosolya is egyre hangosabb kacagásba ment át.

- Te meg mit nevetsz? – szólt idegesen Marcsi barátnőjére  Cili.
- Tudod te, mit tettél? – kérdezett az vissza.
- Amit megérdemelt. Pofon vágtam!
- De az a szerencsétlen meg se szólalt egész úton!
- Úristen – futott át az agyán. Éppen azt pofozta fel tévedésből, aki annyira tetszett neki.
A vér elöntötte az arcát, miközben visszafordulva egy halk „bocs, ne haragudj”-ot motyogott a
szintén zavarban levő, kárvallott fiúnak.
Azután barátnőjével egyre tempósabban, majd szinte futva menekültek álommá foszlott lovagjaik
elől, egészen hazáig.

 2009.10.22.-204.07.08

Zsefy Zsanett

TARTÓS CSOKOLÁDÉ

Lejegyeztem miközben egy klassz csapatra, a Kollégáimra emlékeztem, akik úgy tudom, "bírták" a 
humoromat.  Így ezt a kis szösszenetemet is.


  A csokoládét jobb kezünk mutató-,  és hüvelykujja közé vesszük, és miután szemrevételezéssel
megállapítottuk, hogy még nem harapott bele senki, orrunk előtt lassú mozdulatokkal többször
elhúzzuk.
Mivel a csokoládé csomagolása légmentes, nem valószínű, hogy bármilyen illatot éreznénk.
Korábbi tapasztalatainkra támaszkodva mégis felidézhetjük agyunkban a csokoládé fogalmához
kapcsolódott információkat: úgymint szín, szag, állag. Sőt, ezek után az ízét is szinte a szánkban
fogjuk érezni, amiből kifolyólag a csokoládé felbontása és elfogyasztása teljesen feleslegessé válik.

A továbbiakban a tartósság megőrzése érdekében az eljárás a következő:
Keressünk az otthonunkban egy nyugodt, félreeső zugot, ahol minimum egy – de lehet kettő is –
mai festő  képe, mint például Z. Gedeon „Csendélet csokoládéval” című festménye lóg, s egy rokokó
stílusú bonbonierbe - további felhasználásig - helyezzük el a csokoládénkat. A következő alakalom
ugyanis csak egy év múlva – a névnapunkon - adódik, amikor is elővesszük, s miután eszünkbe jut,
hogy ennek már a szavatossági ideje régen lejárt, penészes is lehet és ehetetlen, felbontás nélkül
visszatehetjük a helyére.

Ezen folyamatot célszerű minden évben egy alkalommal megismételni egészen a nyugdíjba
vonulásunkig. Akkor viszont már nyugodtan kidobhatjuk a kukába, és lelkiismeret-furdalás nélkül
megállapíthatjuk, hogy annak idején – úgy 15-20 évvel ezelőtt (idő nem fontos) – micsoda sóher
társaság volt, hogy csak egy nyomorult szelet csokoládét tudtak venni ajándékba.
Ráadásul olyat, amit világéletemben utáltam.


Kelt: valamikor 2000. év környékén
/+- 2év... :))))/

Lejegyeztem:

2013 .07.03.

Zsefy Zsanett

TAPPANCSOK CSENDJE

2014. szeptember 04.
Bécit eltemettük, de emlékét őrizzük és megőrizték a cicatársai: Micó, Roxi, Fickó, Nóci és a kutyahaverja, Dettikénk is.

2014. szeptember 05.
Tegnap hajnal óta Detti és a cicák szokatlanul visszafogottak. Nincs rohangálás, bújócskázás,
nyávogás a kajáért. Esznek, nézelődnek az erkélyen és alszanak.
Túlzásnak tűnne, ha azt mondanám, érzik, hogy baj van, hogy valami szokatlan dolog történt. Még
inkább túlzás lenne azt állítani, hogy felfogták Béci hiányát.
Mégis... Mica tegnap reggel odament Béla élettelen kis testéhez és megszagolta. Ácsorgott tétován, majd bejött az erkélyről a lakásba. Lefeküdni.
Én rosszul voltam, így lepihentem egy kicsit. Mica  azonnal, és nagyon óvatosan elhelyezkedett
szokásától eltérően, kivételesen a lábamnál. Máskor csak akkor jött hozzám, ha hanyatt feküdtem.
Olyankor a hasamon helyezkedett el.

Olyan volt, mintha érezte volna, hogy bánatom van, s vigasztalásra, kedvességre szorulok.
Szerintem így is volt. Ő már megtapasztalta.  2003-ban elveszítette a legjobb barátját, Fricikét. Két
hónapig élvezhették egymás társaságát. Annyi időt adtak az égiek Fricikének.
Annyira imádták egymást, hogy Frici halála után kis híján Mici majdnem belepusztult. Egy hónap
kellett, hogy felépüljön, mert nem evett. (Fecskendővel etettük az akkor már két éves Micót.)
Még évek múltával is naponta! odament a heverőhöz, ami mögé bújt Fricike a halála előtt, és nekem
minden nap meg kellett mutatnom Micónak, hogy már nincs ott az ő kis barátja.
Szívhasogató volt.

2014. 09.05.

Zsefy Zsanett

Az én gyönyörű, dorombolós, hálás, öreg kandúrom.

Ő csapódott hozzám 2004. október 17-én az utcán és hazakísért, hogy haláláig szerethessen bennünket.

TALÁN EGYÜTT

Legyen szemed, hogy meglásd,
füled, hogy meghalld,
szád hogy szóra nyíljon,
kezed, hogy megtehesd,
s szíved, hogy észrevedd!
Zsefy


  - Egy ismerős! - rémlett fel benne, s az elmúlt hónapokban belé rögzült, szinte ösztönös mozdulattal
leszegte a fejét. Remélem nem ismert meg - gondolta, bár ő nagyon jól ismerte, hiszen még annak
idején segített neki bekerülni a céghez. Nem mintha valami vezető lett volna, de voltak ismerősei.
Elmondta nekik, hogy nehéz sorsú szegény, két gyerekkel, még több hitellel, jó munkaerő, csak hát
utolérte a leépítés.
Akkor nagyon hálás volt neki ez az ember. Valahányszor összefutottak mindig emlegette, hogy az
Isten fizesse meg a jóságát.
Hm. Hát eddig még nem sokat látott a fizetségből. Mostanában pedig egyre jobban ráférne! Ha
egyáltalán van Isten. Ahogy a málladozó cipőjét nézegette a lábán egyre inkább nem hitt benne.
Az utca túloldalán rongyokba burkolózott, részeg alakok próbálták a nyomor újságját az autósokra
rátukmálni. Azok meg mereven, maguk elé nézve várták, hogy zöldre váltson a lámpa. Az is lehet,
hogy a csontig hatoló hideg miatt nem húzták le az ablakot, hogy pár forintért cserébe elvegyék, s
olvasatlanul kidobják a lapot.
Ő is szokott újságozni, de valahogy egyre kevesebbszer.

Szégyellte, hogy elutasítják. Pedig nem részeges. Bár ilyen hidegben  néha ő is meg-megivott egy
decit. Igaz, a kabátja koszosan, szakadtan ölelte át éhes testét. Fürödni se mindennap tud. De nem is mer menni. Most legalább megint van kabátja. Igaz szakadt, koszos, de kabát. Úgy egy hónapig csak
nyűtt pulóverben didergett hol itt - hol ott, mert a hajléktalan szállón a jó kis dzsekijét ellopták. Alig
egy hétig hordta. Egy járókelő szánta meg, s hozott neki kabátot, ezt-azt. A cipő még otthonról való.

Otthon. Lassan nem érez semmit, ha ezt kimondja. Pedig úgy egy éve még volt otthona, családja,
munkája, pénze. Lehet, hogy a fontossági sorrendet felcserélte? Az asszonynak a pénz volt mindig az
első. Meg a ház, amit még a gyerek megszületése előtt kaptak az apósától.
Legalábbis ő azt hitte, hogy együtt kapták. De a válásnál felvilágosították, hogy mi az övé és mi az a
semmi, amit a házasságba hozott. Azt nem emlegette senki, hogy mennyit dolgozott, két állása volt,
mellette kertet túrt, csak azért, hogy a kis felesége minden idejét a kislányukra fordíthassa. Persze,
hogy nem csak a család hibája, hogy idekerült. Igaz az utóbbi időben sokat veszekedett az
asszonnyal, de egyre kevésbé bírta az örökös hajszát. Kevesebbet nem mert vállalni, hiszen
hozzászoktak  a jóhoz, na meg volt hitelük is rendesen.

Talán ha előző este nem iszik annyit!? Ami nem is volt olyan sok, csak aki ritkán iszik, mint ő is,
annak a kicsi is hamar megárt.
Talán, ha azon a reggelen másnaposan nem megy be dolgozni, akkor nem rúgják ki. Akkor nem
vesznek úgy össze az asszonnyal, hogy arcul üti, és akkor talán nem kerül sor válásra.
 Talán. Talán. Talán.

A szél bebújt a kabátja belsejébe, hiába húzta szorosra magán. Egyre jobban fázott, s az éhség is
gyötörte. El kellene menni a szállóra - gondolta a hidegtől tompult aggyal. Az is jó volna, ha ma
megint hoznának egy kis otthoni maradékot, mert időnként szoktak! Az abc-be sok vásárló járt, akik
hónapok óta kerülgették az épület melletti beugróban meghúzódó hajléktalanokat. Őt is.
De valahogy neki szerencséje volt, mert néha kaját is kapott. Ha nem, akkor jobbára éhezett. S a
hidegtől fázott. Még nem szokott eléggé rá az alkoholra.
Még tudott szégyenkezni. A gyerekére is csak szégyenérzettel gondolt. Pedig lehet nem csak ő a
bűnös, hogy apa nélkül nő fel.

Éhesen átvágott a túloldalra, ahol büdösen az olcsó bortól, félig kómásan tántorogtak a sorstársai.
Megállt mellettük.
- Hát ilyen vagyok? Ilyen leszek?
Ahogy körbenézett látta, hogy a járókelők nagy ívben kerülik ki őket. Mint a leprásokat.
- Ez maradt? Család, munka, otthon már mind-mind elérhetetlen?
Munka nélkül nincs pénze fedélre a feje fölé. Ha nincs lakás munkát se kap. Segítséget ugyan kitől
várhatna ő, a hajléktalan? A volt ismerősök, barátok mind elfordultak tőle, meg nem is menne senki
nyakára..

De a kislánya! Őt sem látja ezután! Az asszony a válóper után megmondta, hogy nem érdekli mi van
a láthatásban, ő egy szerencsétlen hajléktalant nem enged be a házába. Ha nem láthatja a kislányát,
akkor meg minek ez a nyomorult élet?
 Összefagyott lábakkal komótosan elindult a közeli állomás felé.
Egy szemetesből egy kissé penészes kenyér villant elő, ahogy elhaladt mellette. Utánanyúlt. Majd
ugyanolyan lassan visszatette.
Minek? Arra a kis időre?
*
A kutya  napok óta ült a téren  a bolt előtt. Látszott rajta, hogy valamikor gyönyörű lehetett, de most
csapzott bundájával, kiálló bordáival, és szerencsétlenségére nagy méretével sokakat megrémített az
arra járók közül.
Voltak azért jószívű emberek is, akik hoztak időnként némi maradékot neki, sőt egy nénike még
friss vizet is egy kis műanyag dobozban. De a boltosok  nem örültek ennyire. Rá-ráförmedtek, hogy
takarodjon, s olyankor arrébb is ment. De nem mehetett el, hiszen a gazdáját itt látta utoljára amikor
ráparancsolt, hogy vársz, s ő azóta vár.

Pedig milyen jó volt autókázni. Először életében. Addig a gazdasszony sohase engedte, hogy
beszálljon, mert összeszőröz mindent.
Végül mégis utazhatott.
Igaz előtte csak úgy szeretetből megnyalta annak az illatos kis babának a pofiját. Mire valami olyat
kiabáltak, hogy "vidd innen ezt a dögöt ahova akarod! Nem betegíti meg nekem a gyerekem!"
Meg valami ilyesmit, hogy "Takarodj innen!".
Ezt a gazdájától is hallotta néha, ha valami csínyt követett el, de az valahogy nem bántotta úgy a
fülét. A gazdája mindig jó volt hozzá. Adott enni, megsimogatta, dobált neki labdát is.
Csak olyankor hanyagolta el egy kis időre, mikor a gazdasszonya rákiabált:
"Mikor tökíted el végre  azt a büdös kutyát?!"
Nem értette miért lenne ő büdös, hiszen nyáron volt fürösztve is. Őt nem érdekli, hogy mikor fürdött
a gazdája. Neki úgy jó, ahogy van.

Most meg itt újra kiabálnak rá. Pedig ő nem bánt senkit.
Még az éhség sem olyan rossz, hiszen egyszer csak visszajön a gazdája, s minden megy tovább.
Ekkor egy sörös üveg repült el a feje mellett. Felugrott, s elindult az utcán lefelé.
- Majd, ha besötétedik visszatér - gondolta magában. Addig úgyis csak a dülöngélő emberek
szitkozódását hallgathatná.
Csak úgy ment a feje után. A gazdája szagát már nem érezte  az aszfalton, és az utca végén házakat
sem látott. Majd hirtelen valami kemény, hideg, végtelenbe futó kígyópár került az útjába.
Felcsillant a szemében a remény, s egyre jegesebb bundája alatt a szíve vadul kezdett kalapálni.

Ahol addig élt ott is volt ilyen kígyópár az úton, csak azt nem értette, hogy most a házak hogy tűntek
el két oldalról. Azért csak ment tovább, összefagyva, egyre éhesebben. Reménykedve.
Nem is tudta szegény, milyen szerencséje volt, hogy otthagyta a bolt előtti kis parkot, és nekivágott a
nagy semminek.
A bolt - ami valójában kocsma volt - tulajdonosa  ugyanis  telefonált a sintérnek, mert a kutya miatt
féltek a részegek bemenni a kocsmába. Ha a sintér elvinné, akkor neki vége lenne, és "örülhetne", ha
tisztességgel csak elaltatnák. Van ahol sokkal kegyetlenebbül bánnak el velük.
*
Az ember a sínekhez ért. Eszébe jutott, hogy pár hónappal ezelőtt - éppen itt - elgázolt egy vonat  egy hajléktalant. Nem ismerte közelebbről. Nem lehetett több huszonhatnál. Részegen sose látta. Csak
üldögélt a házak mögötti lépcsőkön, vagy botjára támaszkodva rótta az utcákat. Azt mondták, hogy
elfagytak a lábujjai. Nem beszélt. Olyan magának való, magába zárkózó volt. Aztán megtette.
Neki már mindegy, hogy fúj vagy esik, nem érdekli,  ki mit mond, vagy gondol róla, nem fáj a szíve
egy kis megértés, szeretet után.
- Igen - szögezte le magában. Neki már jó. Talán így lenne a legjobb!
Nem is ment tovább, s ahogy meg-meglehelte gémberedett ujjait, azzal biztatta magát, hogy neki sem kell sokáig fázni.

Ahogy várta a vonatot a sínek között botorkáló kutyára lett figyelmes.
- Szegény kutya! Biztosan ő is fázik.
Odafüttyentett neki. A kutya úgy ötven méterre lehetett, amikor megfordult a hangra. Állt esetlenül,
tétován.
- Na! Mi lesz? Gyere ide!

A kutya lassan, gyanakodva közeledett.
Leguggolt elé, s kezét, mintha kenyeret tartana, a kutya felé nyújtotta.
Az erőt vett magán, s odaóvakodott hozzá.
- Te szegény! - mondta halkan, és megsimogatta a kutya fejét.
A téli fagy mélyen befészkelte magát a kutya bundájába. Ahogy végigsimított rajta a keze, szinte
ráfagyott a csomókba állt szőrre.
Végig dörzsölte a hátát, hogy egy kicsit felmelegítse. A kutya hálás pillantása találkozott az övével.
Lassan megfordult. Arra, amerről jött. Lenézett a kutyára, s csendesen odaszólt:
- Na, gyere! Talán még megvan az a kicsit penészes kenyér. Ma elég lesz kettőnknek.

2009.08.10.-2015.01.02.

Zsefy Zsanett